Hajnalra majd' megfulladtam a szobában, az ágyneműn még ott volt az illata. Lerugdostam a takarót az ágy végébe, és ledobtam a párnát, hogy ne érezzem. Egy hete semmi hír nem volt felőle. Nem bírtam aludni, inkább elindítottam egy mosást, hogy ne kelljen többé belélegeznem a parfümöt, amit a párnahuzatokon hagyott.

Tudtuk. Elmondták. Azt mondták, nincs mit tenni. De mi nem hittük el. Nem akartuk. Nem tudtuk. Hiszen az ellentétes lett volna az élettel. Bíztunk. Kerestük az újabb módszert, gyógyszert, táplálék-kiegészítőt, vitamint, valami teát. Ő pedig mindent bevett, megivott, megevett. Mi meg reménykedtünk. A daganat kisebb lett. Terveztünk. Előre. Hónapokat. De nem volt annyi. Egyszer csak nem tudott lábra állni. Aludt. Nem volt tudatánál. Az onkológus azt mondta, vége. Most tényleg. Azt mondta, nem olyan lesz, mint a filmekben, ágyban, párnák közt... Nem olyan volt. Azt mondta, lehet, hogy órái vannak. Még hetei voltak. Őrlődéssel, kétségbeeséssel teli hetek.

Nem akartuk feladni. Nem akartuk elfogadni. De nem volt már remény. A daganat összetörte a csontjait, elpusztította a belső szerveit. A tudatát támadta. Gyorsan, hatékonyan. Az egyik pillanatban tudtuk ezt, a másikban mégsem hittük el.

A hospice házba került. Oda meghalni mennek az emberek. Nem akartuk, hogy tiszta pillanataiban rájöjjön, hol van. Azt mondtuk, ez egy új kórház. Tetszett neki. Rettegtem, hogy meghallja, amikor a szomszéd ágyon fekvő beteg megkapja az utolsó kenetet. Vagy hogy a másik szobában sír a régen két méter magas, régen erős férfi. Sírt. Félt. Mikor az ápoló megnyugtatta, elment. De nem hallotta meg.

Egyre kevésbé érzékelte a körülötte lévő életet. Ő már a két világ között volt. Pedig itt akart lenni.

Értelmet kaptak az üres közhelyek. „Küzd az életéért.” Ő küzdött, kapkodva vette a levegőt, fel akart ülni, járni akart. De jött a fájdalom, visszatartotta. Egyre több gyógyszer kellett, mert a daganat dolgozott. Eredményesen. Tiszta pillanataiban látszott a szemén: nem akar még menni. Félt. Kapaszkodott az életbe. Hogy akart volna elmenni? Mi nem engedtük. Aztán megértettük, hogy el kell engednünk. Beszéltünk hozzá. Elmondtuk, hogy boldogulunk, jól nevelt minket. Elmondtuk, hogy menjen csak, mi elengedjük. Kimondtuk. Hazudtunk. Aztán reggelre megnyugodott. Az arca kisimult. Nyugodtan vette a levegőt. Tudtam, hogy ez lesz az a nap... és rettegtem.

Éjszaka történt valami. Valaki járt nála. Valaki segített neki. Lehet, hogy még akkor is ott volt, amikor mi bementünk hozzá. Azt hiszem, a bátyám, aki 30 éve ment el, 15 évesen. A bátyám halálos ágya mellett Ő ült. A karjai között halt meg. Sosem beszélt róla. Kellett volna. Egyre ritkábban vett levegőt. Majd kipréselte magából az utolsó lélegzetet. „Kilehelte a lelkét.” Mi vártunk, lélegzet-visszafojtva. Vártuk, hogy emelkedjen a mellkasa, hogy újra átjárja a testét az oxigén. De nem emelkedett… Nem emelkedett. Elment. Elhagyta a beteg testet.

Hiszem, hogy most szabad lett, és végre a testvéremmel lehet. Megérdemlik egymást. Anya 30 éve ezt szerette volna. Azt hiszem, Ő sem tudta. Mert közben itt voltunk mi. Velünk volt dolga. Felnevelt minket. Az életét adta nekünk. Nekünk élt. Miattunk élt.

Halál. Rövid, ötbetűs szó, de mintha a többi szó nem akarna mellékerülni ezen a lapon. Pedig azt mondják, az élet része.

Sokszor találkoztam már vele. Közelebbről, távolabbról. Azt mondták valakiről, akit szerettem, ismertem, hogy meghalt. Mint tényt, megállapítást. De most láttam a haláltusát, láttam a halálfélelmet. Nem tudom, meddig fogok még ezzel álmodni. Meddig fogom még nappal is magam előtt látni. Talán az idő segít. Azt hiszem, az segít majd igazán, hogy láttam a megnyugvást is. Lehet, hogy tényleg az élet része.

Anna

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Artem Furman