Nem létezésem története: élet egy narcisztikus anya mellett

–

Az én nem történetem nem kezdődött el, nem valahol, nem régen, egy kisbaba nem született meg, és nem kezdett el jól élni, csak valahogy lettem, és voltam, és vagyok, megrekedve a nem létezésben. Születésemre nem emlékezhetek, de emlékszem a nem történetekre, amiket nem meséltek róla. Az igyekezet pedig már akkor is meglátszott rajtam, amennyire teljesíteni akartam, hiszen pontosan azon a napon születtem, amikorra jósoltak, éppen délben, remek érkezésnek tűnt erre a világra. Azonban hiába igyekeztem annyira jól megszületni, mégis súlyos fájdalmat okoztam. A nem létezésem tehát eleve rosszul indult, és azzal nem folytattam, hogy nem ettem.

Pár nappal születésem után a nem történetekben már nyúzott macskához hasonló lénynek neveztek, sokszor emlegetve, hogy nagyanyám még megfogni sem mert, és hogy a Taigetoszról nyilván levetettek volna. A nem nyúzott macska aztán bár nőni elkezdett, hízni nem, és nem kellett neki az anyatej, és nem kellett neki a tápszer sem, és nem evése továbbgyűrűzött.

És bár sokszor sokféle nem történetet szerettem volna hallani kisgyermekkoromból, mégiscsak nehéz bármit mesélni egy nem nyúzott macska gyerekről, aki ennyi fájdalmat és aggodalmat okozott anyjának.

Néhány dolog azért fel lett nem emlegetve, mint a nem fogadok szót, nem hagyom magam, nem jól csinálom. Nem jól göndörödött a hajam, és csak bajlódni lehetett vele, még a szemem sem állt jól, szó szerint, kancsalságom tovább tetézte nem szépségemet, főleg amikor már szemüveggel rohangáltam az óvodában. Erre már én is nem emlékszem. És a nem szépségem mindig visszanézett a tükörből, csendesen nem kinevetve, nem szomorúan.

Sokáig csak olyat tudtam mondani, ami bosszantotta anyámat, lassan tanultam meg, hogy mik azok, amiket nem mondunk ki. A nem szeretetben tepertem minden kedves nem szóért, és mire ép eszem meglett, már sejtettem, mik azok, amik nem történnek meg körülöttem.

Emlékszem sok fontos nem szabályra; nem köszönni csúnya dolog, nem kérünk, nem mondunk olyat, ami megbántja anyát, nem ér rá játszani, nem érti, miért hisztizem, nem szaladni, nem sírni, nem kérni, nem keresni, nem érezni, nem létezni. Nem aludni szintén egy nem történet a nem múltamból, és ha nem sikerül, akkor is feküdni, és ha sírok, akkor is nem felkelni, és nem felébreszteni, és nem hangoskodni. Ha ezt a nem történetet idézzük fel otthon, akkor újra és újra átszenvedem anyám megpróbáltatásait a nem alvó gyerekkel.

Persze nem egészséges is voltam. Sok-sok nem lázas állapot, rémes nem igazi képekkel a nem fejemben, hűtő nem fürdővel, ahogy akkor nem kellett. Nem egészséges, mondjuk, szerettem lenni, kicsit közelebb éreztem magam anyámhoz, aki a nem mozgásom és nem ébrenlétem miatt szintén szerethette ezeket a nem állapotokat, mert békés nem emlékeim maradtak minden betegségemről. Kórházi nem látogatásaim is kellemes visszamerengések, a mai napig megnyugvással tölt el elsétálni a kórházi ablakok előtt és a bent fekvő betegekre nem gondolni.

Nemgyerek-létem pedig ott szakadt meg végleg, amikor öcsém született, akinek aztán együtt lehettünk anyámmal nem anyjai.

Végtelen szeretet terjengett bennem kisöcsém gombóc kis lénye iránt, anyám pedig megkapta azt a gyereket, akire mindig is vágyott, a cuki, gömbölyded, békésen szuszogó, tökéletes szeretetcsomagot. Hamar kiderült, hogy jó anyapótló vagyok, így nem történetem főleg a testvéremmel töltött idővel folytatódott, mígnem megcsapott a hormonok szele, és már nem annyira babázni, mint inkább fiúkkal nem tölteni az időmet volt kedvem. 

Kiderült, hogy ez egészen olyan része a nem lényemnek, ami szabad és nincs komolyabb cenzúra alatt, így gyorsan beláttam, hogy ez a nem utam; a menekülés valaki más nem szeretetébe. Értettem hozzá, hogy kell vonzani a fiúkat, nem bonyolult mutatni egy kicsit és rejtegetni sokat. Megmentésre váró királylánynak könnyen eladtam magam, jött is lovon a nem szőke herceg, nem zöld szemével felnyitott, a karjába olvadhattam. Nem létezésem azonban hamar feltűnt neki, hiszen nem magamban nem szerettem nem lenni, kerestem minden pillanatban, tapadtam minden irányból, ha lehetett volna, össze is olvadtam volna vele, csak hogy nem énem eltűnjön végre örökre, és megszülethessen a mi. Belátom, nem erre vágynak a kamasz fiúk, úgy általában. A nem szeretetemet olyan mélységes tőrdöfésekkel sikerült tudtára hoznom, hogy gyorsan egyedül találtam nem magam újra.

Anyám persze pontosan az értésemre adta, hogy most nem szenvedek, nem érzek fájdalmat és nem szorulok vigasztalásra, hiszen amit én éppen nem élek át, kicsit sem fogható ahhoz, amit ő átélt fiatal korában.

Talán pont azért, mert nem éltem meg a nem veszteséget, a lezárás rendkívül nehezen nem ment. Azt viszont már biztosra vettem, hogy ez a féllét, ez nem nekem való nem állapot, és többet én egyedül semmiképpen nem szeretnék nem lenni, tehát mindenfajta okulás nélkül hajtottam magam újabb nem szerelem felé.

Találtam is más féllényeket, gondoltam, így könnyebb nem egyedül lenni, és megalkotni a mit, ha eleve nincs meg az én egyik oldalról sem. Így ragadtam benne egy nem kapcsolatba évekre. Ez a mi annyira pusztító volt, hogy miután hosszan csócsálta nem lelkem, nem tudatom kezdett magára találni, és lassan megerősödött a felismerésben, hogy ez nem nekem való. A sors fintora, hogy ebből menekülni csak nem haza lehetett, és anyám nem szeretete tűnt az egyetlen nem biztos pontnak a nem életemben. Féllényt ezután már nem kerestem, de hosszan nem egyedül létezni továbbra sem terveztem. 

Találkozásom nem életem szerelmével nem sorszerű volt, és semmi romantikus nem volt a nem józan állapotok ütköztetésének. Mégis ezt a nem utat választottam, mert nem életem szerelme tükrébe szerettem belenézni, halvány reményt láttam nem önmagam jobb oldalának megismerésére. Bele is vágtunk a közös nem életbe, újabb kis életeket hozva a világra, amitől a mi már egészen új értelmet nem kapott. És bár nem szerelmem tükrébe továbbra is békés volt belenézni, ez a mi mégis fojtogatni kezdte nem énemet, kicsi nem önmagam másolatai összezavarták minden próbálkozásomat nem létem tisztázására.

Kicsi lányom olyannyira hasonlított nem rám, hogy anyám régi ösztönei is újra fellángoltak a nem szabad szabályok nem helyes használatára, a nem értem hisztik azonnali visszafojtására.

Nem én pedig ott álltam nem anyaként, újraéltem nem gyerekkorom minden fájdalmas igazságtalanságát, és kezdtek a nem emlékek emlékekké válni, mintha én is ott lettem volna, néha.

Nem történetem ezzel a felismeréssel lyukassá vált, és történetek szivárogtak be a réseken, olyan történetek, amelyek hozzám tartoztak. Súlyos történetek. Fuldokoltam a terhüktől, süllyedtem egyre mélyebbre és mélyebbre. Nem énem pedig üvöltött és kapart bennem, hogy felszínre jöhessen. Nyitottam neki egy kis rést, hogy legalább kilásson, most kicsit nyugodtabban nézelődik. Nézi, hogyan keresem magam nem magamban. Nem tükörben, nem emlékben, nem osztódva. Anyám rétegei egyenként hámlanak le nem rólam, nagyon lassan, puhán tépve. Rettegve figyelem, mi marad alatta. Marad-e valami alatta?

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Alpgiray Kelem

WMN szerkesztőség