Ó, azok a gondtalan, időtlen nyarak, amikor megindultunk a panelból a telekre!

–

Pajtásnév, konfekcióruha, Junoszty tévé

Amikor én cseperedtem – nem állítok ezzel újdonságot –, a maga természetességében asszimilálódtunk abba a közegbe, amelyben éltünk, egyívásúak voltunk a környék többi gyerekével, a szomszédokkal, a telep lakosaival, és rengeteg időt töltöttünk együtt. Bandáztunk az utcán, a játszótereken (hétvégén is!), a lépcsőházakban, csavarogtunk, bicikliztünk, gumiztunk, ugróköteleztünk…

Gyakran hangzott el a klasszikus kérdés a kaputelefonon, hogy X lejöhet-e játszani. Jóízűeket nevettünk azon, amikor lányos zavarunkban összekevertük a neveinket, és a pajtásunk keresztnevén mutatkoztunk be, és saját magunknak kértünk kimenőt. Sőt arra is tisztán emlékszem, hogy a még építés alatt álló, szerkezetkész házak kezdeményei között is ugrándoztunk a kiálló betonalapokon meg a pallókon – néha kissé veszélyesen ugyan, de kimaxoltuk a gyerekkor minden egyes percét! Talán már koromnál fogva is elég sokszor visszavágyom abba a bizonyos korba, a 90-es évekbe utcai tengós játékostul, konfekcióruhástul, Junoszty tévéstül, mindenestül, úgy, ahogy volt. És azok a házibulik! Kifulladásig tviszt a parkettán, mi aztán valóban „csavartuk a szőnyeget”! Na de akadt itt még valami…

SZOT-üdülő és hétvégi telek

A tisztes, dolgos munkás családok zömében, ha szeretet volt, minden volt, és a gyerekek szünidei elfoglaltágairól gondoskodni sem okozott különösebb fejtörést. Adták magukat a lehetőségek. Megfizethető gyerektáborok az iskolákban, SZOT- (Szakszervezetek Országos Tanácsa) üdülők, vagy saját hatáskörben is képesek voltak a szülők üdültetni a gyerekeiket úgy, hogy jól érezzék magukat a nyári hónapokban, és ne a négy fal között legyenek kénytelenek eltölteni ezt a virágzó, pezsgő időszakot.

Ennek a kikapcsolódási formának szinte általános jelképe és helyszíne a hétvégi telek volt. 

Akkoriban nem éreztük úri luxusnak, hogy minden nyáron megindultunk a panelból a telekre. Kinek hiányzott még a Riviéra, az Egyesült Arab Emírségek, vagy más földrészek luxusövezete! Teljesen el voltunk telve attól, hogy újra tombol a nyár, és ezzel együtt be is költözünk a faházba.

Kislányként rengeteg időt töltöttem az apai nagyszüleimmel, akik „teljes állásban” unokázhattak, amikor a kedvük is úgy kívánta. Velük hármasban, vagy két nővéremmel kiegészülve látogattuk a mi kis rezidenciánkat, és persze olyan is volt, hogy a szüleinkkel mentünk – én minden felállásban imádtam oda járni! Rajongással szerettem azt a helyet. 

Kezdődik a szezon

Papa végezte a „nyitányhoz” kapcsolódó műveleteket. Kinyitotta a kaput, eltávolította a lakatokat, a kerti csapok szigetelőkötését is kibontotta, a villanyóra biztosítékait felpattintotta, és én örömmel sürgölődtem körülötte, hiszen kezdetét vette a szokásos nyári családi vakáció.

Sosem vettük észre, hogy nem az otthoni komforttal bírt az átmeneti otthonunk, alkalmazkodtunk a nyári lak sajátosságaihoz. Lavórban fürödtünk, és az illemhely a kert középső szakaszában volt látogatható (a hegyoldalon).

Amikor Papám saját készítésű könnyűszerkezetes építményét már kiegészítette egy összkomfortos, tágasabb faház is fürdőszobával, már igazán lakályos hacienda hatását keltette számunkra a telek.

Összkomfort

A kisház konyhájában gázpalackos tűzhelyen rotyogott a lecsó, vagy sült a rántott patiszon, és más ínyencségek, a Szaratov hűtő csatos nyitója pedig gyakran kattant egyéb finomságokért. Mama olyan ebédeket rittyentett nekünk a konyhakertből, hogy párját ritkította, tíz ujjunkat megnyaltuk utána, azóta is a számban érzem azokat az élénk, gazdag ízeket.

A nagymamák konyhája páratlan gasztronómiai terület, akárkivel beszélek, ezt a világot belengi valami megmagyarázhatatlan misztikum. Főzhetsz te azonos recept szerint, ugyanolyan sosem lesz a főztöd, mint a mamádé!

Nagyon gondos nagyszüleim voltak, egész méretes konyhakertet gondoztak, az idénymunkákba pedig bennünket is bevontak, termett ott még paradicsom, paprika, krumpli, zöldborsó, meggy, cseresznye, ribizli, egres, szilva, eper, szőlő… A meggyfánkon sokszor megfordultam a tesókkal, onnan takarítottuk be a befőttnek valót a zöld színű vödrünkbe. 

Az egésznek volt valami egyszerűen nagyszerű bája: a zakatoló vonat a kert végében, a hegyvidéki övezet, a szomszéd telkesek, a földutak, a tücskök és bogarak, a naplemente és a kerti hajnal, a kis közért a hosszú víkendsor elején, a kis cuki az állomáson, a bányató (ami egyébként teljesen biztonságos volt, nem mélyült hirtelen), kerti zuhany – tudjátok, az a csapos-tartályos –, és a lelassult idő!

Végtelennek tűnő nyarak

„Felbecsülhetetlen” értékű köveket, és fadarabokat ástunk el évről évre, hogy utána a következő nyáron megtalálhassuk és megvizsgálhassuk a tavalyi leleteket.

Ott sosem unatkoztunk. Ebéd utáni szieszták voltak ugyan, de unott semmittevésre egyáltalán nem emlékszem, annyira adta magát az egész. Valamivel mindig el lehetett babrálni, a gyerekméretű szerszámainkkal gereblyéztünk, ástunk, lazítottuk a veteményes földjét.

Ha tudnék verset írni, én bizony a bányató felé vezető keskeny út menti pipacsokról írnék, rímekbe szedném azt a hangulatot, ahogy beragyogták a kanyargó vonatsín előterét és egy irányba lengedeztek mindig, ha kis szellő érte őket. Ma már olyan ez a kép a fejemben, mint egy álomszerű, ringatózó délibáb.

A homokos út pedig olyan forró volt, a talpunk alig bírta, papucsban vagy anélkül, szedtük a lábunkat rendesen, miközben fejbőrünket pirította a ragyogó napsugár, és bőrünkön olvadt a Fabulon naptejes „kulimász”.

A tónál pedig összegyűlt a környék apraja-nagyja, emlékszem, Mama mindig ugyanazon az árnyas területen telepedett le, és a plédről gyakran integetett nekünk.

Annyira boldog voltam ott a telken! A családi krónikánk része, a nagyszüleim emléke sosem fakuló diafilm!

Az akkori unokák közül bizonyára sokan hasonló emlékeket idéznek a gyermekkorukból, a 90-es évekből, mert valóban szinte általános volt ez a többhetes aktív nyári élmény.

Talán nem tévedek nagyot, ha úgy gondolom, a generációváltásokkal a telektulajdonosok száma alaposan megcsappanhatott, és ennek a ténynek mindannyian érezzük és értjük a hátterét.

A mi tündérmesénk vége

A mi kis birodalmunk története egy régi földkönyvi bejegyzéssel ért véget, amikor az egyik szomszédunk eladásra kínálta a telkét. Az osztatlan közös tulajdon valós felosztása és a hivatalos bejegyzések nem egyeztek meg. Nagyszüleimnek át kellett „engedniük” egy földrészt, ami már sajnos be volt építve. Jogszerűen terjeszkedhettünk volna a másik irányba, de mi értelme lett volna tovább duzzasztani a problémát, és részhányadot követelni a másik oldali szomszédtól a hivatalos arány szerint?

A nagyszüleink inkább eladtak mindent annak a vevőnek, aki a hivatali okmányokra hivatkozva már egy nagy lakóház alapjainak kiásásába kezdett – szó nélkül – a telkünk jelentős hányadán.

A mai napig fáj a szívem! Ha nem is évente, de többször ellátogattam már oda felnőttként. Régi báját elveszítette az egykori hosszú utca. A földút már beton, a kis vonatállomás már egy központ, a kert végében oszlopos felüljáró épült, utcák szűntek meg, a bányató körül szintén betonos sétány, az egész terület lakóövezetként funkcionál, elvárosiasodott az egykori vidék.

A tücsköket már nem hallani, ideges a nyüzsgés, túl modern és kreált már nekem a régi menedék városa. 

Bennem ott játszanak gyerekkorom időtlen és színes, élénk képei, a számban érzem a ribizliszörp zamatát, látom a mi kis hétvégi telkünket, és továbbra is áhítattal idézem fel azokat az élményeket, amelyeket régen nyújtott nekünk.

Ha belegondolok, hogy hányan nem tulajdonolhatunk már ilyen pihenőhelyet, eléggé elkeseredem, hiszen néhány évtizeddel ezelőtt ez tényleg nem volt kiváltság. Rengeteget változtak a lehetőségeink és az ingatlanok: a telkek árai az egekbe szöktek manapság. A társadalmi hierarchia markáns fogalommá vált. Nem tudom akár a saját pozíciómat sem biztonsággal elhelyezni ezen a struktúrán. Akkoriban ez nem is volt kardinális kérdés, éltünk, nevettünk, játszottunk, és nem foglalkoztunk azzal napi szinten, hogy milyen lehet gazdagabbnak, tehetősebbnek lenni. Nem éreztük, hogy hiányt szenvedtünk volna attól, mert nem a tengernél vakációztunk, mert mindig ott volt az a kedves pilisi hétvégi telek! Eszünkbe sem jutott, hogy máshova is lehetne menni.

Nagyszüleimért, és a boldog nyári napokért pedig nem lehetek eléggé hálás, hiszen alapjaiban határozták meg azt, aki vagyok, azt a részemet, amelyhez ragaszkodom, valamint azt az örökséget is, amelyet valódi értékként definiálok, és közvetítek a gyerekemnek.

A képek a szerző tulajdonában vannak

WMN szerkesztőség