Elindultam a városba, ugyanúgy, mint mindig, csak már nélküled. Elképzeltem, hogy mellettem jársz, néha lopva feléd pillantottam. Szerettem volna megfogni a kezed, ám ehelyett a levegőbe markoltam. Veszettül hiányoztál, de felemelt fejjel, büszkén mentem. Elhitettem magammal, hogy minden rendben, nem is fáj, és a kedvenc hazugságomat mondogattam, hogy az agyam minden sejtje megteljen vele: ennek így kellett lennie.

Jó idő volt. A nap melegítette az arcomat. Tele volt az utca, jöttek-mentek az emberek. Mindenki élt. Csak én voltam halott. Néha mintha a te arcod köszönt volna vissza. Olyankor önkéntelenül összerezzentem, a szívem nagyot dobbant, majd nyugtáztam a tényt: nem te vagy. Pedig akartam, hogy te legyél. Ennyit akartam még belőled utoljára. Szerettem volna egy „milyen kicsi a világ" esetet. Nem volt könnyű nem találkozni veled.

De annál is nehezebb volt meglátni téged. Mert egyszerre ott voltál. Közeledtél, épp szembe jöttél velem. Alig fogtam fel, egyszerre megszűnt a külvilág. Megálltál mellettem. Mit mondhatna két ember, akik szeretik egymást, de nem eléggé? Szakítottak, mert nem ment a közös élet. Alig néztél rám, zavartan kerülted a tekintetemet. Meg akartalak csókolni, de már nem lehetett. Beszéltünk néhány szót. Hogy mit? Ma sem tudom. Az agyam elzsibbadt, a szívem kalimpált. Könnybe lábadt a szemem. Láttam, a tied is. Dolgunk volt, az élet ment tovább, csak most én erre mentem, te pedig másfelé. Indulnom kellett, de a lábam nem akart megmozdulni, nem bírt otthagyni téged.

Elköszöntünk.

A nyakadba borultam.

Megcsókoltalak.

Azt mondtad, nem baj.

Szorosan megöleltelek. Gondoltam, csak most az egyszer, utoljára. És elindultam tovább a semmibe, közben potyogtak a könnyeim. Homályosan láttam, amint egyre apróbb és apróbb leszel, ahogy távolodsz. Te túl büszke voltál ahhoz, hogy visszanézz.

Utoljára volt közöm hozzád.

Kata

Kiemelt képünk illuszutráció - Forrás: Unsplash/youssef-naddam