„Bánom, hogy amikor egész nap csak ölelgetni kellett volna, én idegenkedtem tőle” – Baby blues: a szomorúság, ami elválaszt a gyerekedtől

–

SOS

Amikor itthon, reggel a babával együtt felébredtem, az első dolgom az volt, hogy beírtam a telefonomon a keresőjébe az éjszakás nővér kulcsszót. Aztán a szoptatós dajkát. Kell lennie valakinek, aki éjjel elviszi a kicsit innen mellőlem, hogy tudjak újra aludni, mint régen. Rájöttem, hogy ilyet nem fogok találni, pedig minden pénzt megadtam volna érte.

Egy másik reggel az első gondolatom az volt, hogy összepakolok és lelépek, mert ez egyszerűen túl sok. Kérem vissza az előző életem.

Amikor először egyedül elmentem sétálni, lenyomtam a lakásunk kilincsét és kiléptem, rettegtem. Aztán annyira jól sikerült a levegőzés, hogy nem volt kedvem hazajönni. Minden ilyen alkalommal próbáltam megbeszélni magammal, hogy nincsen semmi baj, jó anya leszek, szeretni fogom a kislányomat, fel tudom majd venni ezt a szerepet is. Hiszen tényleg csak annyi történt, hogy megszületett egy tervezett, várt kisbaba – arra senki sem számított, hogy nekem, az édesanyjának komoly nehézséget fog okozni, hogy örüljek neki. Nem arról van szó, hogy ne szerettem volna már az első pillanattól fogva, hanem arról, hogy az új helyzetet hetekig képtelen voltam élvezni.

Fogalmam sem volt       

Az anyaság, egy kisgyermek születése a világ legcsodálatosabb dolga – erről meg voltam győződve, hiszen ezt mondták az ismerőseim, ezt láttam a közösségi médiában. Magam is sokgyerekes családban nőttem fel, találkoztam már kisbabával, nem tartottam a sajátom gondozásától. Sőt, tulajdonképpen csak a szülésre készültem, hogy vihessem már haza a cuki újszülöttem, és semmi baj nem érhet. A koronavírusban leginkább csak az foglalkoztatott, hogy ki lehet majd velem a vajúdáskor, és hogy minél hamarabb egészségesen kijussunk a kórházból. Az ezután következő időszakkal olyan sokan megbirkóztak már – gondoltam. Tudtam persze azt is, hogy nehéz. De az éjszakázásokat, a gyereksírást vagy az állandó elfoglaltságot egyfajta romantikus kalandnak tekintettem, amit a férjemmel majd karikákkal a szemünk alatt, mégis nevetve éljük át közösen.

Senki sem mondta, hogy nem így lesz. Talán nem merték, talán nem emlékeznek rá, talán csak nem figyeltem.

Fogalmam sem volt arról, hogy egy kisember életben tartásának felelőssége olyan nyomásként nehezedik majd rám, hogy az első otthon töltött napon pánikrohamot kapok. Nem készültem arra, hogy aggódni fogok a saját egészségemért, hogy állandóan száraz lesz a szám a stressztől, nem lesz étvágyam, szédelegni fogok és félni. Félni, hogy nem vagyok elég a feladathoz, vagy attól, hogy soha nem fogom az anyaságot élvezni.

Néhány hét után mertem csak bevallani magamnak, hogy sokszor úgy érzem: nem akarom ezt az egészet. Mármint nem akarok a saját lányommal foglalkozni. Ennek a felismerése óriási bűntudatot okozott. Nem mertem volna nyilvánosan felvállalni, mert szinte éreztem, ahogy a Világ Anyasága összeráncolja a szemöldökét és a sok mintaanya csodálkozva von felelősségre, hogy ezt mégis hogy képzelem. A gyermek, áldás, az anyaság, kiteljesedés, a legszebb esemény, aminek örülni kell és kész.

Később tudtam csak meg, hogy nagyon sokan átmentek az első hetekben ugyanezen a lelki hullámvasúton. Pedig mennyit jelentett volna, ha korábban felismerem, hogy amit megélek, az normális és elmúlik! Ezért osztom meg, hogy friss anyukák, tudjátok: az érzéseitek mind elfogadhatóak.

Most biztosan sokan úgy gondolják, hogy szülés utáni depresszióban szenvedtem, és én magam is rettegtem ettől az eshetőségtől. Mert a sok kismama kiadványban és az internetes szakirodalomban kizárólag erről írnak. Felsorolják a tüneteket. Levertség, közöny, szomorúság, a megőrüléstől való félelem. Mindezzel nálam azt érték el, hogy elkezdtem aggódni a depresszió miatt is, mivel, ugye, az egyfajta „megőrülés”. De ha félek a megőrüléstől, akkor biztosan depressziós vagyok. Szerencsémre voltak a környezetemben, akik elmagyarázták, hogy az egy egészen más dolog.

A depresszió komoly betegség, az anya olyankor ellátni sem képes a gyermekét, hosszú ideig tarthat, és valós orvosi kezelésre is szükség van.

Amitől én szenvedtem, azt baby bluesnak is nevezik, de gyermekágyi szomorúságként is szokás emlegetni. A hormonok tánca, és az új helyzet okozza. Jellemzően a szülés után egyből jelentkezik, és hetek, rosszabb esetben hónapok után egyszerűen elmúlik, ahogy az édesanya belejön az új szerepbe. Ez nem depresszió. Szerintem kifejezetten káros a két fogalmat összemosni. 

A másik kihívás: a szoptatás

Ahogy a kisbaba születése utáni időszakot is szokás kisimult és kisminkelt(!) anyukákkal és kerek fejű, mosolygós, irreálisan kék szemű babákkal ábrázolni, a szoptatást is körülveszi valamilyen rózsaszín köd. Átszellemült arcú, vékony, kismellű nők boldogan tartják a vidáman szopizó gyereküket a karjukban. A világ azt harsogja, hogy nincs is csodálatosabb annál, mint hogy egy édesanya a saját testéből táplálja a gyermekét – és ez persze így is van. Magam is pontosan tisztában voltam és vagyok az anyatejes táplálás számos élettani és lelki előnyével.

A tejbelövellésről, a gyulladt mellekről, a sebes mellbimbóról, a letapadt nyelvű babáról, a túl kevés, vagy éppen túl sok tejről, a mellbimbót idegesen cibáló csecsemőről, a fertőzésekről, a lázról, a fejésről, a cumizavarról, és a millió egyéb szoptatással kapcsolatos problémáról viszont kevesebb szó esik.

Az én kislányom például egyszerűen nem tudott szopizni, mivel én sem ismertem a megfelelő technikát, a kórházban pedig senki sem tanította meg. Amikor a csecsemős nővérektől megkérdeztem, lehetséges-e, hogy az én babám még egyáltalán nem evett, kétféle választ kaptam. Először: „Hát, lehetséges”, majd „Anyuka, a gyerek csak egynapos, nem kell még ennie”. Hazaérve egyértelmű volt, hogy az egész pici újszülöttnek gyarapodnia kellene, és azt is tudtam, mennyi pisis, kakis pelust várunk egy nap, de mi hiába vártuk. Így az itthonlét második napján a már meglévő pánik mellé társult a tehetetlen kétségbeesés: megbuktam az egyetlen feladatomban, hogy életben tartsam ezt a kisbabát, mert ő itt egyszerűen éhen fog halni. Nyilván nem halt éhen. Következtek az éjjel-nappali fejések, kispohárból itatás, majd a helyes szoptatási módszer elsajátítása, de azután is előfordult, hogy másfél óra eltelt, mire a babát sikerült helyesen mellre tenni. Végül megtanultuk. Én viszont még hetekig féltem a szoptatástól, sebes lett a mellbimbóm, és nem tudom, mondhatom-e majd valaha, hogy az anyatejes táplálás számomra csodálatos élmény. 

Segítség innen-onnan

Biztos vagyok benne, hogy az anyává válás, az első néhány hét és a szoptatási nehézségek nem csak engem viseltek meg. Ilyenkor lehet egyszerűen várni arra, hogy az egész elmúljon, vagy segítséget is lehet kérni. Nekem elsősorban a férjem segített. A kicsi gondozásában, az éjszakai virrasztásoknál, az etetésnél is, és még arra is volt energiája, hogy a lelkemet ápolja. Ő javasolta, hogy naponta sétáljak egyedül. Ezek az énidők megmentették a mentális egészségemet. Segített az édesanyám, akit – koronavírus ide vagy oda – áthívtam a kezdeti pánik idején. Ha mást nem, biztosságot adott, hogy ha én tényleg alkalmatlannak bizonyulok, lesz, aki ellátja a gyermekem.

Segítettek az ismerős anyák és azok a barátnőim, akik szintén átmentek ezen az időszakon. Ők biztosítottak arról, hogy elmúlik.

Az első hét után egyre többet telefonáltam, elmondtam, mi az, ami nehéz, egészen addig, amíg végül már nem is volt annyira terhes. Segített az ima. Hitem szerint, ha a Jóisten megajándékozott egy kisbabával, akkor egészen biztos, hogy megad a felneveléséhez minden képességet, és támogat abban is, hogy örömemet leljem benne. Ebben bizonyos voltam akkor is, amikor az érzések szintjén hihetetlennek tűnt, hogy én még valaha boldognak fogom érezni magam. Segített egy szoptatási tanácsadó is, neki köszönhetjük, hogy a kislányomat kizárólag anyatejjel táplálom. Végül egy remek szakembert is segítségül hívtam, aki azóta is rendszeresen ápolja a lelkem.

Addigra már tudtam, hogy bárkihez fordulok: nem ciki! Nem kell az anyaság feladatát egyedül cipelnem, rengetegen állnak mellettem, van hova fordulni. 

A kislányom már két hónapos, nézem az újszülött képeit, és egy kicsit bánom az egészet. Bánom, hogy amikor a legtörékenyebb volt, amikor még alig fogott fel valamit a világból, és egész nap csak ölelgetni kellett volna, én idegenkedtem tőle. Bánom, még akkor is, ha nem tehetek róla. Az anyaság nem érkezett magától, nem borult rám, mint egyfajta új képesség. Hiszek mégis abban, hogy mindennek volt értelme, mert így mélyebben tudtam azonosulni az új szerepemmel, megszeretni ezt az új állapotot, és mostanra minden kicsi babamosoly élvezet, az éjszakai felkeléseket pedig tényleg fel lehet fogni néha (!) romantikus kalandnak.

Kis Laura

Ha úgy érzed, segítségre szorulsz, a nap 24 órájában az ország egész területéről (mobilról és vezetékes telefonról) ingyenesen hívható lelki elsősegély telefonszolgálat telefonszáma: 116-123.

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images