–

Derült égből

2014 elején volt Orsinak – aki akkor a barátnőm volt, azóta a feleségem lett – egy epilepsziás rohama. Szerencsére nem biciklin ülve vagy tömegközlekedésen érte, hanem pont mellettem feküdt az ágyban. Nem tudtam, mi történik, de azt hittem, hogy meg fog halni. Pár hét múlva kiderült, hogy súlyos, gyógyíthatatlan beteg, agydaganata van.

Azt tervezgettük, hogy összeházasodunk és gyerekeket nemzünk, akiket aztán szeretetben-boldogságban-vidámságban nevelünk. Ehhez képest kiderült, hogy szerencsés esetben lehet még néhány évünk együtt. Akkor ugyanis azt mondta az orvosa, hogy átlagban öt–tíz év innentől az, amire számíthat, ha gyereket akar, akkor rövidebb, a terhesség ugyanis gyorsítja a daganat fejlődését.

Orsit még abban az évben megműtötték, sugárkezelést is kapott

A következő év nyarán, szinte napra pontosan egy évvel a műtét után összeházasodtunk, decemberben, fél évvel az esküvőnk után a kontrollvizsgálaton kiderült, hogy kiújult a daganat. Az orvos akkor azt mondta, hogy onnantól várhatóan tizenöt–tizennyolc hónapja van hátra. Nem volt könnyű időszak.

Addig nagyjából minden a prognózisnak megfelelően alakult, így biztos voltam benne, hogy továbbra is úgy lesz. Aztán nem úgy lett.

Orsi a kemoterápiára szerencsére jól reagált és jól is bírta, azóta is jól van. Egy éve már kemót sem kap. Közben vettünk egy kertes lakást a külvárosban, lett két kutyánk is, ha már gyerekünk nem lehet. Örökbe sem fogadhatunk, mert ezzel a betegséggel nem lehet, és nem is kockáztatnánk. Dolgozunk, a körülményekhez képest jól vagyunk. 

De már több mint hat éve a halál árnyékában élünk

Nincs nap, hogy ne jutna eszembe, hogy bármikor bekövetkezhet az, aminek a bekövetkeztétől mindenki fél. Hiába jutottunk túl már sok-sok kontrollvizsgálaton, minden alkalommal felkészülök a legrosszabbra, amíg ki nem derül, mi éppen a helyzet, és tudom, hogy Orsi is.

Mert mindig fennáll a veszélye, hogy ott lesz a halálos ítélete a leleten.

Ha erről van szó, mindig azt gondolom, hogy fel vagyok rá készülve, de fogalmam sincs, hogy fogok reagálni, ha egyszer tényleg bekövetkezik. Mert ez a betegség egyelőre nem gyógyítható, csak lassítható. És persze ez a helyzet folyamatosan szembesít a saját halandóságommal is.

Nem nálam van az irányítás

Ha valamire, akkor arra megtanított ez az egész, hogy sokkal kisebb kontrollom van az életem fölött, mint gondoltam. Hogy vannak olyan dolgok, amik meg fognak történni, és nem tudom őket elkerülni. Persze igyekszem mindent megtenni azért, hogy minél kevesebb ilyen legyen, de ettől még ez a helyzet. A szüleimnek ott volt a rendszerváltás, az ő szüleiknek a második világháború, az ő szüleiknek pedig az első. Az én generációm életében viszont nem volt még ilyen, (szinte) mindenkire kiterjedő, általános tapasztalás arról, hogy mennyire nem mi irányítjuk az életünket, és az milyen törékeny. Egyeseknek a 2008-as gazdasági válság volt, másoknak talán ez a járvány lesz az. A lehetőségekhez képest mindent megteszek, hogy elkerüljem a megfertőződést, maszkot, gumikesztyűt használok, mindent törölgetek, távolságot tartok, és így tovább.

De nem félek, mert már megtanultam nem félni. Mert hat éve mindennap a halálra gondolok.

Sánta Szabolcs Miklós

Kiemelt képünk illusztráció