–

Amikor kicsi voltam, olyan óvodás korú, akkor apám „APUKA” volt – csupa nagybetűvel, rajongással, imádattal ejtve. Társadalmi munkában ő és a brigádja hintát hegesztettek nekünk az óvoda udvarán. Én meg mindenkit felszólítottam, hogy óvatosan üljön bele, és lassan hajtsa, mert „ezt az én apukám csinálta”.

Milyen büszke voltam az én apukámra, aki magas volt, izmos, sötét hajú és kék szemű.

És szeretett engem. Bevezethettem a Skodát a kaputól a garázsba az ölében ülve. Tekertem a kormányt, és én voltam a világ legboldogabb gyereke.

Meccsre mentünk, mert apuka focizott. Igaz, mi, gyerekek csak bújócskáztunk meg játszottunk, de apukám volt a világ legjobb hátvédje.

Aztán emlékszem, felébredtem egyszer éjszaka, nagy szaladgálás volt… meg rémület, mert Apuka az árokba hajtott, összetörte a Skodát, és mindenki mindenkit okolt, nagyanyám anyámat, anyám nagyanyámat, csak apukát nem okolta senki. Pedig ivott, és épp a szeretőjéhez ment.

Ezt kihallgattam másnap, amikor anyám egy barátnőjével beszélt róla. Szerető… Az vajon mi? De hát Apukát mindenki szereti, a kocsmában is ezt mondták a bácsik. Ez az Anyuka, miket nem mond?! Persze hogy szeretik Apukát, gólt is rúgott, pedig hátvéd. És a szerető emberek szeretik a gólokat.

Aztán elköltöztünk, külön nagymamáéktól. Szép volt a lakás, sok gyerek volt a szomszédban. És közel volt a kocsma. Apuka munka után mindig odament, ahogy leszállt a vonatról. Én meg mentem utána.

Milyen jó volt, mindig kaptam cukrot, rágót, csokit, „csak el ne mondd anyádnak”. Pedig azt sem tudtam mit ne mondjak el.

Apukát mindenki szerette, mert focista volt, magas, izmos és kék szemű, és sportállása volt a gyárban.

Aztán ültünk egyszer a szobában a nővéremmel, forogtunk a forgófotellel, pedig nem volt szabad, mert könnyen eltört, és hallgattuk, ahogy apuka meg anyuka veszekednek a konyhában. Nem mondtunk semmit, csak forogtunk körbe-körbe, és vártuk, mikor lesz vége a veszekedésnek.

Aztán csak ültem a konyhaasztal alatt és sírtam, apuka kizavart a szobából, ahol a tévé volt, mert az Egér a Marsont szerettem volna nézni, de őt ez idegesítette, aludni akart kocsma után.

Aztán egyszer levittük a ruháit a pincébe, hogy költözzön el.
Nagyiéknál lakott, és én mindig mentem, csak egyre nehezebb volt a szívem, mert nagyi utálta anyut, anyu nagyit, és mindig mindenki megmondta, hogy mit mondjak a másiknak, amit sosem mondtam meg, apu pedig mindig részeg volt.

Aztán elváltak, mi lettünk az „elvált gyerekek”. Pedig volt anyukánk és apukánk is.

Egyszer elmentem egy meccsre, ott volt apu, de szégyelltem, ahogy részegen kiabált a játékosokra, utána meg nagy hévvel dicsekedett velem a haverjainak.

Aztán újranősült, mert jött a gyerek. Anyuka kiborult, nagyi boldog volt, az új feleség fiatal, az új gyerek furcsa. A tesóm. De hogy  lehetünk tesók, ha más az anyukája, és nem is együtt lakunk?

Aztán mindig mentem hozzájuk, mert szerettem a kistesómat meg az új feleséget is, bár ezt anyunak nem mondtam, mert tudtam, hogy rosszulesne neki. De az apám volt, meg a tesóm, így hát mentem.

Aztán volt egy újságcikk, amiben a volt focistát kérdezték az életéről, a mindennapjairól. Azt mondta, fiatal felesége és egy gyereke van. Mi meg elvesztünk valahol…

Aztán felnőttem, férjhez mentem, gyerekeim lettek. És a fiatal feleség hirtelen meghalt. Ott maradt a Fater a kishúgunkkal egyedül. Agyérgörcs, kórház, majd otthonápolás, ami lehetetlen volt munka mellett, gyerekkel, a húgom épp főiskolás volt.

Aztán idősek otthonába vittük, mert nem tudtuk már tovább csinálni a gondozását, a három műszak melletti huszonnégy órás felügyeletet.

Aztán azt mondta az orvos, hogy egy kétéves szintjén van. A sokévi alkohol, az önpusztítás ide vezetett.

Aztán kórházba került, nem evett, nem ivott, nem csinált semmit már. Egy kétágyasban feküdt, és joghurttal etettem, amikor a szobatársa kérdezte, „milyen ember volt, hogy csak maga látogatja, meg egy fiatal lány? Nincs más rokona?”

Azt hittem, nem érti, nem hallja már, amikor azt mondtam: ő az apukám. Bár nem volt a legjobb apa, de ő az apukám.

És akkor könny csordult ki az apám szeméből, és én riadtan töröltem le.

Aztán pár nap múlva meghalt.

Aztán a temetésén álltunk mi, lányok, és sírtunk és nevettünk, hogy azt a kevés jót milyen szépen elmondták a búcsúztatásán. 

Aztán odajött egy régi cimborája. „A Fater rendes csávó volt mondta”, és elment. 

Én meg itt maradtam a lelkiismeret-furdalással, hogy utoljára azt mondtam neki, nem volt jó apa.

Czuczor Mariann

Március 4-én a BMC-ben, a Hello, WMN! témája az apaság lesz. Estünk címe: Apa csak egy van? A jegyek már elfogytak, de az eseményről készül felvétel, amit a későbbiekben megosztunk veletek!