–

Nem vettem fel a telefont. Pedig hosszan csengett. A gyerekek már elhúztak otthonról, a kutya meg az ágyon heverészett. Alkalmas volt a pillanat… én mégsem vettem fel.

Elfáradtam, belefáradtam. Nem volt miről beszélnünk már.

Nem voltam más az elmúlt években – a válás után –, nem voltam más, csak egy másodrendű háremhölgy, akit akkor hívtak fel, amikor nem volt ott, aki igazán kellett volna, és ezúttal sem lett volna másként.

Haragszom ezért?
Nem, egyáltalán nem haragszom.

Fáj?
Igen, talán mindig fájni fog, de nem gondolok túl sokat erre. És ha nem jut eszembe, akkor nem okoz fájdalmat sem.

Túl vagyok azokon az éveken, amikor még hittem, túl vagyok a reményen is, hogy valami még lehet szép, túl vagyok árkon-bokron. Messze vagyok, biztonságban, nem érint a kísértés, nem tudnék odarohanni a hívó szóra, mint egy kiskutya, még akkor sem, ha akarnék. És azt gondolom, jó ez így. Még ha szomorú is…

Talán az új év is teszi.

Az ember számadást készít, letisztít önmagában dolgokat. A többszöri felszólítás, hogy hagyjuk el a régi rosszat, mindazt, ami nem méltó, méregtelenítsünk, és hajítsuk ki az ablakon a hamisságokat, megteszi a magáét.

Jól emlékszem még bizonyos pillanatokra. Amikor készülődött. Máshoz. A legszebb ingét vette fel, a legdrágább illatot hintette magára, velem választatta ki a csokrot, amit a partira vitt, ahová én nem mehettem. Nem tűnt fel, én akkor még a „szerelem mindent eltűr” parancsában hitem.

Vagy amikor hozzá jöttek, és nekem el kellett mennem, ám azután visszatérhettem elmosogatni, és végighallgatni a bánatait vagy éppen az örömét, amit a látogatás okozott.

Az öblös, finom üvegből készült borospoharak ott pihentek dolguk végeztén a mosogatóban. Talán éppen azoknak a borospoharaknak köszönhetem az ébredést. Rájuk pillantva jutott először eszembe, hogy nekem csak a vizespohár került a tálcára mindig. Minden célra, minden alkalomra. A sörhöz, a borhoz, az üdítőhöz is…

Vagy az ing volt a ludas? Az a szép selyeming, és a vele együtt viselt elegáns szövetkabát? Talán azoknak láttán eszméltem rá, hogy nekem csak a melegítő, a dzseki és a fürdőköpeny látványa jut. Méltatlan helyzetek sorozata. Mégis. Valami önfeledt és buta boldogsággal viselt megaláztatás.

Vajon mikor válik egy helyzet megalázóvá igazán? Ha belesimul az ember, vagy ha felismeri annak megalázó voltát végre? 

Mert emlékszem ezekre a pillanatokra, meg arra is, hogy mindezeket akkor nem éreztem megalázónak. Annyira és olyan mélyen szerelmes voltam. Tetszhalottként hevertem a Mariana-árok mélységű depresszióban, ahová levitt magával, és ahonnan marionettbábuként mozgatott az akarata szerint. És én boldog voltam. Erre is emlékszem. Egyszerűen boldog voltam, hogy ott lehettem, mellette. Nem kellett más, beértem ennyivel. Talán éppen akkor válik az ember sérülékennyé és kiszolgáltatottá a megaláztatásokra, ha beéri azzal, ami van, ahelyett, hogy elvárásai lennének, és küzdene azért, ami szerinte őt megilletné…

Csak azt tudom most, hogy nem akarom. Nem akarom folytatni, ami volt, ugyanott.

Hét évvel ezelőtt véget ért.

Most pedig nemrég felhívott, hogy mennyire sajnálja, szégyelli, hülye volt, és szeret engem.

Bennem soha nem ért véget. Utána ugyan volt még egy erőtlen próbálkozás, de az már csak gyenge másolatként. Sőt. Mintha egy fura lecke lett volna inkább. Jött egy férfi, hasonló feltételekkel. Ezt akarod? Tényleg? Belenyugszol? Elviseled? A magány fáj, tényleg nagyon fájdalmas. Egy ideig. De azután megszokottá válik. És egyszer csak egy visszaidézhetetlen pillanatban azután mérlegre került minden. És már nem akartam megalkuvást. Már nem akartam másodrendű háremhölgy lenni. Nem akartam a testemet adni az örömért cserébe. És nem akartam éhezést és kisstílű semmiségegeket kapni, miközben annak a másiknak lazac jár a hűtőben félretéve.

Jöttek utána, és folyton jönnek még most is, akik szeretnének ezt meg azt, egyéjszakás kalandot, meg sok éjszakás szexpartnerséget. „Menjünk el inni, hadd vigyelek táncolni.” Eljönnek meglátogatni, és akkor ücsörögnek a padomon a kertben. Én meg elküldöm őket, mert nem az én dolgom az ücsörgéshez sem a padot, sem a kertet biztosítani.

De továbbra is jönnek, ajánlatokat tesznek. Férfiak bejelölnek az internetes oldalakon a profilképem alapján, mert az „very impressive”, mondják mindenféle nyelven, és küldözgetik az üzeneteiket, meg néha mellé a farkukról egy fotót.

Talán kár, hogy törlöm őket azonnal, már lehetne egy egész gyűjteményem. A potyalesőkből, a perverzekből és másokból is.

Persze, könnyű volt lemondani mindenki másról, hiszen még mindig őt szerettem. Így nem volt nehéz nem megalkudni. De most felhívott pár hete, és azt mondta, hogy sajnálja és szeret engem. Kíván, és velem akar lenni. És arra kért, hogy maradjak mellette, menjek haza, vagy ha nem megyek, akkor se legyek hűtlen, neki szüksége van rám. Kérdezte, hogy kivel töltöm a karácsonyt. Mintha ez fontos lenne. Megnyugodott, hogy a gyerekeimmel. Újra itt a régi hang: Ezt akarom? Tényleg? Belenyugszom? Elviselem? Továbbra is az árnyékban, a háttérben, titokban megmaradok? 

A szerelem mindent eltűr, mindent hisz, mindent remél.

És én még mindig ennek a parancsnak engedelmeskedem. De elfáradtam. Kényszeríthet-e a szerelem arra a megalkuvásra, ami elveszi tőlem azt, ami talán nekem is járna? A boldogságot vagy annak illúzióját. Azt, hogy szeretve vagyok. Ezt minden asszony megérdemelné. Legalább egyszer! Egyetlenegyszer.

Mennyien meg is kapják, néha talán érdemtelenül! És mivel szolgálnak rá a hiányára azok, akiknek nem jut? Nem tettem semmi rosszat. Nem magam választottam ezt a testet, ami nem ér fel 175 centis magasságba. A hajam hiába festem szőkére. Szilikon és botox nem játszik. Mint ahogy húsz évvel fiatalabb sem tudok már lenni. Nekem csak a szívem van. De nem alkuszom meg.

És nem az olyan sokak által gyakorolt XX. századi többnejűséggel van bajom. Amikor hallgatólagosan ott van a kapcsolatban egy második- vagy akár harmadik barátnő is. Valahol egy bérelt lakásban, méghozzá rendszeresen látogatva.

Szívesen lettem volna második vagy harmadik feleség. Nem a nyitott házasságokkal és a poligámiával van bajom. Hanem a méltóságról. Vagyis annak hiányáról.

Most már azt szeretném, amit szerintem is megérdemelnék. Rózsacsokrot, amit küldönc hoz váratlanul, csak azért, mert ő gondolt rám. Meglepetés látogatást, hogy „csak úgy” együtt töltsünk egy hétvégét. Rövid és vicces üzeneteket a postafiókban random, mégis rendszeresen. Telefonhívást bármikor, oda-vissza.

Azután egyszer talán összeköltözést. Együtt szeretnék díszpárnákat választani a kanapéra. Reggelente együtt ébredni volna jó. A fülembe suttogott szavakra vágyom, hogy „szeretlek, drága életem, édes szívem” és hasonló kedvességekre. Együtt fürdésre, pizsamás fogmosásra a közös fürdőszobában. Öblös falú szép üvegpohárban a bort, a kedvemért felvett selyeminget és finom illatot. A partikon vállamat átölelő karokat. Az utcán a kezembe kulcsolódó kezet. Koccintást szilveszter éjfélkor és csókokat. A parkban majd együtt sétáltatott unokákat. Az örömöt és büszkeséget látni annak tekintetében, akié vagyok.

Szerelmet, szeretetet, igazit, mélyet. Nagyon-nagyon jó volna! Mennyire szeretném!

Hát, nem vettem fel a telefont. Pedig hosszan csengett. És az idő is alkalmas volt.

Még mindig őt szeretem. És mégsem.

Eszter