Júniusban fogantam meg éppen egy nehéz időszakban, amikor tényleg azt gondoltuk, hogy ez egy ajándék, amit kincsként kaptunk, amit meg kell védenünk.

Készültünk arra, hogy esetleg nem lesz egészséges, és nem gondolkodtunk azon, hogy fiú lesz vagy lány. Úgy álltunk hozzá, hogy teljesen mindegy, hogy s mint lesz, mi állunk elébe és szeretni fogjuk.

Nem volt ez nagyon átgondolt tervezés, nem előzte meg semmiféle rákészülés a várandósságomat, igazából csak jött, és mi végtelenül boldogok voltunk. Gondolatban pedig már az egész kis életünket köréje építettük, és ketten a férjemmel titokban, csendesen, várakozással eltelve terveztünk.

Nem túl sok ismerősöm volt, akitől eddig a tudásom gyarapodhatott volna a témában, de nem zavart, hiszen olvastam, sokat kérdezősködtem. Mint egy szivacs, úgy szívtam magamba minden információt. Rég nem érdekelt ennyire semmi.

Pár emberrel meg is osztottuk örömünket, akik velünk örvendeztek.

Aztán a tizenkettedik hét körül egyszerűen csak éreztem – majd az intő jelek is bebizonyították –, hogy elment a magzat. A mi kis világunk elhagyott minket.

Hirtelen annyit tudtam, hogy orvoshoz kell menni. Három nap múlva kellett volna mennem a gondosan kiválasztott szülész-nőgyógyászhoz vizsgálati időpontért…

Ilyen egyértelmű lelki fájdalmat még soha nem éltem meg, és ha abban az adott pillanatban nem lett volna senki, akivel ezt megosszam, akkor lehet, hogy akkor és ott valami nagyon megszakadt volna bennem.

Így is, de így egy kicsit könnyebb magammal vinni.

Amikor megérkeztünk az ambulanciára, vizsgálat után nem mondtak túl sokat.

Azt sem hogy „ennyi, vége, túl kell élni”.

A vizsgálóorvos felküldött a nőgyógyászatra, hogy ott majd még egyszer megvizsgálnak, és elmondják, hogyan tovább.

Nem volt túl sok erőm kérdezni, s habár ismeretlen voltam a folyamatban, mégis tudtam, ott sem fognak jobb vagy biztatóbb hírrel fogadni.

Az orvosnő nagyon kedves, figyelmes és türelmes volt. Már elfogadtam volna, hogy befekszem, amikor jött a felajánlás, hogy segítenek bejutni egy jobb intézménybe, és támogatnak abban, hogy minden rendben legyen. Közben azt éreztem, mindegy, hol csinálják a befejező műtétet, ha már elvesztettük, ha már nincs velünk, úgysem számít. Nekem mindegy, így is fáj, lelkileg rendesen megtépáz, a fizikai fájdalmak is egyre erősebbek, de mit sem számít mindez a veszteség mellett. Majd rábírtak, hogy ne legyek makacs, ne legyek könnyelmű, és gondoljak a jövőre.

A másik helyen minden szépen zajlott, a párom végig velem volt. Undorodhatott volna, elfordulhatott volna, de nem tette, ő is pont ugyanannyit vesztett, mint én, ő is pont úgy szenvedett, mint én, csak neki nem adatott meg az a luxus, hogy ezt a mély fájdalmat kimutassa, mert erős támasznak kellett lennie mellettem.

Hiába a kényelmes, komfortos körülmények, a műtét után csak arra tudtam gondolni, hogy nem bírok itt lenni, menni akarok, nem tudok pihenni, tennem kell valamit, ki kell szabadulnom.

Hazaérve tusolás, átöltözés és kiszabadulás a lakásból. Nem bírtam a gondolataimmal lenni, kellett a zaj, a színes dolgok, amik elvonták a figyelmem a bennem cikázó, önostorozó kérdéseimről.

Mai napig itt hordozom őt a szívemben, mindig ott fogom.

Néha nagyon irigykedve, fájóan nézek a pocakos kismamákra. Hiányzik. Néha furcsa vagyok és megmagyarázhatatlan a viselkedésem.

Erősebb is lettem, már nem félek dolgoktól, de mélyen elkeserít és megrendít az a tény, hogy ha ilyen történik az emberrel, akkor a körülötte lévők nem feltétlenül tudják kezelni a helyzetet.

Megkérdezik: „hogy vagy?” Hogy is lehetnék? Fizikailag? Lelkileg? Ezt már nem merik feltenni, csak a „hogy vagy?” sokszor semmitmondó ürességével.

Hogy mi veszett oda, az mindegy, nem? Ennek így kellett lennie, nem igaz? Esetleg mi az, amit nem csináltam jól? Jobban kellett volna vigyázni! De hát könnyű elengedi, hisz még meg sem született, igaz?

És mások, akik tovább hordozzák gyereküket, azoknak úgy is mindegy, ők nem vesztettek semmit, de amúgy is, ez már szinte olyan természetes, hisz a párok körülbelül negyven százaléka szembesül ezzel.

Hogy dühös vagyok-e közben? Igen! Magamra? Igen! Másokra? Igen! Mert elzárkóznak, mert elutasítják, mert illik megkérdezni, de mégis közömbös számukra az érzés, vagy csak simán nem kell kezelni sehogy.

Hogy eszembe jut-e, hogy nem én vagyok-e a hibás? Rengetegszer, de erre nincs válasz. Majd egyszer, lassan enyhül, talán majd mégis lesz gyerekünk, kitartunk.

De kérlek benneteket, ti kedves, jó emberek, akik ezt nem éltétek át, ne féljetek kérdezni azoktól az ismerőseitektől, akik elvesztették babájukat, ne féljetek együtt rágondolni, ne féljetek megkérdezni, hogy fáj-e? 

Nagy-Kercsó Katalin