„Első gyerekként születtem, húszéves szüleim albérletben laktak akkoriban. Apám középső gyerek, az ő édesapja szigorú, édesanyja érzelemmentes nő volt. Az én anyám szintén középső gyerek tisztességes anyával, de iszákos, felelőtlen apával. A szüleim menekültek egymáshoz, talán. Ennyit a családfáról. Mindkettejüknek ez volt az első párkapcsolatuk, és én az első gyerekük.

Boldogok voltunk, talán 7–8 éves koromig, bár addig is voltak nehézségek, de akkor még nem féltem. Aztán beköltöztünk az első önkormányzati lakásunkba, és jöttek az első pofonok. Először a fülemnek nem hittem, majd a szememnek. Onnantól kezdve apám megváltozott, félelemben tartott, mindig mindennek úgy kellett lennie ahogyan ő akarta. Anyám mindig mindennel elszámolt. Mit csinált, hol járt, miért késett öt percet…

Emlékszem, amikor először láttam anyámat a földön, amint apám rugdossa – nem nagyon, csak annyira, hogy azért érezze, ki az úr a háznál. Az öcsémet és engem bezavar a szobába.

Rettegek, mi ez? Miért? De hát ő az apám!

Pár nap vagy hét múlva ők ketten újra úgy beszélnek egymással, mintha mi sem történt volna. Én közben egyre sűrűbben hallom, milyen agresszívan, fenyegetően beszél anyámmal, és közben káromkodik. Nem értem. Talán tíz éves vagyok, amikor először érzem igazán egyedül magam. Félek, nem vagyok biztonságban. Azt veszem észre, hogy magamban beszélek, panaszkodom, a bajaimat sorolom. Kitől kérjek segítséget? Nem merem elmondani senkinek, szégyellem.

Kamaszodom, apám tilt, fegyelmez, egyetlen menekülés számomra a sport. Mindennap edzek, igyekszem egyre kevesebbet otthon lenni. A hangulat gyakran rideg, nem jó otthon. Apám ül a tévé előtt, szitkozódik, anyám a konyhában tüsténkedik. Profi háziasszony, mindent elkövet azért, hogy apám ne találjon hibát semmiben. De így is talál. Figyelem őt. Szomorú, sokszor a fürdőszobában sír. Apám észre sem veszi, de ő tűr.

Tizennégy vagy tizenötéves vagyok, amikor a hétvégén, nagyitól hazafelé újra vitatkoznak. Remek – gondolom. Ahogy hazaérünk, már megyek is be a szobámba, nem akarom őket hallgatni. Kérlelem anyámat magamban, hogy hagyja abba, mert baj lesz, de ő csak mondja a magáét. Kimegyek az öcsémhez, hallom, hogy sír. Apám kissé ittas, agresszíven beszél, de nem hangosan hogy a szomszédok meg ne hallják. Arra mindig kínosan ügyelt, hogy a külvilág felé ő szigorú, de rendes férjnek tűnjön. Aki nem képes szeretni… Most a nappaliban eszik, késsel a kezében. Látom, ahogy lendül, eldobja, egyenesen anyám hátába.

Úristen, mi ez?

Hevesen dobog a szívem, az öcsém zokog. Anyám odalép hozzánk, megölel minket, mondja, hogy mindig legyünk jó testvérek, ne hagyjuk egymást cserben soha.

Megyek anyám után a fürdőbe, kérem, hadd töröljem le róla a vért. Nem érdekli, azt mondja, hadd vérezzen! De én azért csak letörlöm. Velem alszik az éjjel, szorítom magamhoz, érzem, hogy gyenge. Kérlelem őt, hogy menjünk el, jobb lesz nekünk hármasban, de nem jön válasz. Maradt. Azóta is vele van, már több mint 30 éve.

Én azok után nem tudtam tisztelni, se szeretni apámat. Eldöntöttem, ha nagy leszek, olyan messzire megyek, amilyen messzire csak lehet. Hét éve külföldön élek már. Harminc év után elmondtam anyámnak a saját házasságom problémáit, és azt, hogy szükségem lett volna az apámra. Az első férfira, aki mindig, minden körülmények között szeret. Ő nem érti, miért apámat hibáztatom azért, mert nem tudok kilépni egy rossz párkapcsolatomból sem. Nem érti meg, hogy kapaszkodom, valaki szeressen már! Ordítani tudnék, de minek. Anyám azt mondta, nem volt ő olyan rossz apa, nem kellene így megvetnem. Mert talán ő is félelemben nőtt föl, neki is rossz apja volt…

Most egyedül vagyok, szemben a világgal. Ha elválok, azt hallom majd, „nem ezt tanítottuk neked, hogy feladd!” De már két éve küzdök, és úgy érzem, egyre kevesebb tiszteletet kapok. Kihez forduljak? Csak a Jóisten maradt. Menjek, vagy maradjak? Bátornak lenni vagy elveszni? Talán ezt érdemlem. Talán le kell dolgozzam, amit másnak okoztam, máskor, egy másik életben. Lehet. Nincs válasz, miért...

A fotó illusztráció -Forrás: Shutterstock/Mita Stock Images