Az üzenet már 172 évvel ezelőtt is ugyanaz volt, mint most. Vajon az első nőjogi konferencia életrehívói elégedettek lennének az eredménnyel, amit azóta elértünk?
Gyerekjogi szakember szerzőnk elmúlt néhány hónapját kitöltötte az utóbbi évek egyik legmocskosabb közügye. És – érthetően – elfáradt, egy kicsit elkeseredett, és megijedt, hogy (megint) kimaradt egy lehetőség a valódi változtatásra. Úgyhogy megírta ezt a cikket.
„Amíg gyerekrabszolgák dolgoznak a mi élvezeti cikkeinken, a dugi csokijainkon, amíg gyengébb kórházi ellátást kap valaki a bőrszíne miatt, amíg nem foghatja meg a párja kezét az utcán akárki, amíg a kisembert vegzálják olyan dolgokért, amit privilegizált emberek lazán megtehetnek, amíg nem számít valóban, tényleg minden egyes élet, addig tényleg csak a saját lelkiismeretünket simogatjuk a vászontáskáinkkal.”
Nem alszik jól a kisbabátok? Ezer tanácsot kaptatok már, és semmi javulás? Miért hallgass inkább magadra és a „kisfőnökre”?
„Láthattuk a példádon: falat dönteni mifelénk csak úgy lehet, ha az ember néha (valójában: folyton) fejjel megy neki, újra meg újra neki kell koppanni teljes erőből, és olyankor lehetőleg összeharapni az ajkakat, hogy senki ne hallja, ha fáj. Se a bántó, se az, akit bántanak.” Mindannyiunk megszakadt szívéből Csepelyi Adrienn írt cikket:
Már a XIX. században is voltak olyan nők, akik akár még börtönbe is vonultak azért, hogy elismerjék a jogaikat. Értünk tették, köszönjük meg nekik.
„Nemcsak láthatatlanná tesszük a szegényeket, hanem hangtalanná is, egyre kevésbé képesek arra, hogy a saját helyzetük érdekében szót emeljenek, tiltakozzanak. Már a méltóságtudatuk is elvész lassan. Ennél veszélyesebb dolog nem történhet egy társadalomban.”
