„A javítóintézet nem álomtemető, hanem lehetőség egy jobb életre”

–

Tükröm-tükröm, amikor nem is olyan könnyű belenézni

A királylányok a klisék szerint fehér lóról, szőke hercegről, cifra palotáról és fényűző gazdagságról álmodoznak, de vannak olyanok is, akik a szó legnemesebb értelmében csak a legegyszerűbbnek tűnő életfeltételekben reménykednek.

Az Életvárók 15–18 éves lányai is királylányok bőrébe bújnak a Katonában – és nem vágynak másra, mint szeretetre, elfogadásra és értő figyelemre, a díszes koronáik pedig olyan szuperképességekkel ruházzák fel őket, mint a magabiztosság, a segítőkészség, vagy hogy odavarázsoljanak bárkit, aki hiányzik az életükből. Szeretnék, hogy ítélkezés nélkül elmondhassák és meghallgassák a történeteiket, amelyeknek fiatal koruk ellenére már számos súlyos, fájdalmas emlék és tapasztalat is örökre a része marad.

Szerhasználat, függőség, a szülők hiánya, a sehova nem tartozás érzése – és az egyes esetekben az ezekből adódó bűncselekmények és a prostitúció is ott vannak a „dossziéjukban”. Ezeknél viszont sokkal több minden rejtőzik ezekben a hercegnőkben: erő, fegyelem, tettvágy, őszinteség és még egy nagy adag életöröm.

A Katona József Színház és a Rákospalotai Javítóintézet és Központi Speciális Gyermekotthon immár öt éve dolgozik közösen azon, hogy a színház eszközeivel együtt gyógyuljanak, meséljenek és új távlatokat nyissanak a művészet horizontján. Kezdetben az UNICEF által szervezett programként indult a közös munka, amit idővel a színház és a javítóintézet még szorosabbra fűzött.

Az idei előadás egyik „királylánya” a tizenhét éves Anna (akinek nevét szándékosan megváltoztattuk a cikkben), aki egy éve és négy hónapja él már az intézetben. Ő így mesélt arról, hogyan hatott a saját önképére az Életvárók programja:

„Mielőtt bekerültem az intézetbe, nagyon rossz állapotban voltam.

Gyógyszereztem magam, sok rossz dolgot csináltam, voltak bűncselekményeim is. Eleinte olyan rossz gyerek voltam, hogy el sem tudom mondani, állandóan el akartam szökni. Az intézetis nevelők és a drámafoglalkozások viszont nagyon sokat segítettek abban, hogy kijöjjek a gödörből, kiadjak magamból mindent, ami bennem van, és máshogy kezdjem el látni magamat.

Szerettem volna, ha többen megtudják rólam, hogy bár vannak hibáim, de én egy nagyon önzetlen, jószívű, őszinte lány vagyok. Ha titokban rágyújtok, és megérzik rajtam a nevelők a cigiszagot, én egyből bevallom az igazat, mert becsületesen akarok élni. Rájöttem, hogy az életemen csak én tudok változtatni, és hogy ez egy biztonságos közeg, ahol erre lehetőségem van” – meséli Anna.

A tükörben nemcsak magukat látták meg, hanem egy új családot is

A művészetpedagógiai foglalkozások viszont abban is sokat segítettek, hogy megértsék: nincsenek egyedül a problémáikkal, és a játékokon keresztül lehetőségük van egészen mélyen kapcsolódni egymáshoz is.

„Bent is sok mindent megosztunk egymással a lányokkal, hiszen együtt élünk. De a drámajátékok sokat segítettek abban, hogy még jobban kitárulkozzunk és tényleg megismerjük egymást. Volt olyan lány köztünk, aki annyira zárkózott volt, hogy szinte semmit nem tudtunk meg róla, de a foglalkozásokon ő is meg tudott végre nyílni előttünk. Fontos élmény, hogy tudjuk, megbízhatunk egymásban, és hogy mi tényleg ott vagyunk egymásnak. Nekem ők lettek a családom” – meséli Anna.

Ahogy vele beszélgettem, Tóth Zsófi, az előadás egyetlen hivatásos színművésze, a Katona színésznője is bekapcsolódott, és elmesélte, hogy egyszer játék közben testvéremnek szólította a lányt. „Annyira megtetszett neki, hogy utána ő is folyton ismételgette, hogy »testvérem«. Kívülről pici dolognak tűnhet ez, de mi éreztük, hogy milyen mély kapcsolódást jelentett ez nekünk.”

„Nekem hat testvérem van, de egyikük sem hív így. Jó érzés volt hallani, hogy tizenhét év óta először valaki így szólít engem. Rögtön nagyon közel kezdtem érezni magamhoz Zsófit” – vág közbe Anna.

Örömünnep a Sufniban

Az egész éves színházi próbák, önismereti foglalkozások és bizalmi játékok eredménye egy május eleji munkabemutató volt, amelynek a Katona József Színház Sufnija adott otthont. A közönségben ott ültek a lányok hozzátartozói, szülők, intézetis nevelők és barátok, akik talán el sem tudták addig képzelni, hogy ezek a lányok egyszer egy budapesti művészszínházban lépnek majd fel a maguk által írt jelenetekkel, dalokkal, rapszövegekkel és versekkel. Mindezt elképesztő mennyiségű humorral, könnyedséggel és kreativitással. 

A rövid kis etűdökből álló, „királylány” tematikára épülő egyórás műsor olyan, mint egy hálaadás, egy örömünnep az új lehetőségekért, egy kiáltvány a boldogabb életért, hiszen ahogy az előadásban is elhangzik: „a javítóintézet nem álomtemető, hanem lehetőség egy jobb életre”. Minden gesztusból, mosolyból és a nézőkhöz való kiszólásból érződik, hogy fiatal koruk és nehéz hátterük ellenére is milyen pontosan érzékelik a körülöttük lévő világot és benne önmagukat, minden már megdolgozott és még feldolgozásra váró traumájukkal és történetükkel együtt.

A múlton való szomorkodás helyett jövőbe tekintést láthattunk, vágyakról és fontos életcélokról hallhattunk, miközben tudjuk és érezzük, hogy ezek mögött mennyi belső, lelki munka áll már most. És vajon hol van még ennek a vége, hiszen a túl korai felnövés, a terhelt gyerekkor és az intézetben töltött tinédzserévek után nem kis kihívás egy teljesen másmilyen felnőttlét megalapozása.

A foglalkozásokhoz önkéntesek is csatlakozhattak, így került az előadásba a civilben vállalkozóként dolgozó Évi is:

„Nekem két gyerekem van, ráadásul a lányom szinte egyidős ezekkel a lányokkal. Nagyon mélyen érint, hogy valójában mennyire okosak, tehetségesek, becsületesek, de tudom, hogy ezt nem mindenki látja meg bennük. A drámajátékokon keresztül sokkal jobban meg tudják mutatni önmagukat, és olyan jó lenne, ha minél többen meglátnák az igazi arcukat.”

„Ezért érdemes színházat csinálni”

Tóth Zsófi arról is mesélt, hogy neki színészileg és emberileg is mennyire sokat adott a közös munka a lányokkal: „Az előadásban elhangzó szövegek közel sem tökéletesek, az erejük inkább abban rejlik, hogy száz százalékig őszinték, hiszen ezek a lányok tényleg magukból fogalmazták meg ezeket. Persze nem volt könnyű idáig eljutni, a legfontosabb feladatunk az volt, hogy megbízzunk egymásban. Sokszor éreztem azt a közös munka során, hogy ezért érdemes színházat csinálni.”

Az előadást egy kis közös jövőbe tekintéssel zárták a lányok, ahol az önkéntesek, az intézetben nevelkedő lányok és Zsófi is elmondták, hogy mire vágynak leginkább tíz év múlva.

„Számomra ez volt az előadás legcsodálatosabb része. Mi, az önkénteslányokkal, work-life balance-ról, franciaországi nyaralásokról, kiskutyákról fantáziálunk, míg ezek a lányok egytől egyig egy szerető családról, érettségiről, szakmáról, tisztességes munkahelyről és nyugalomról álmodoznak” – összegzi Tóth Zsófi.

A Vági Eszter, Aradi Fanni és Koltay Dorottya Szonja által vezetett művészetpedagógia a legősibb színházformához vezet minket vissza, ahol a profi szövegmondás, a teátrális látványvilág és a profi színészi technikák helyett mély egymásra figyelést, önismeretet és a szereplők őszinte tükörbe nézéseit kapjuk. Mindezt sallangmentesen és a játék önfeledt eszközeivel, ami talán tényleg képes életeket megváltoztatni.

Rezek Bori