–

A szörnyek (újra) köztünk járnak

A bicskei ügynek nincs vége. Ezt mind jól érezzük. Az elkövető most szabadult, és ha elég sokáig él, eljöhet az az idő, amikor mentesül a büntetése hátrányos következményeitől is. Jogilag legalábbis. Ritkán gondolunk ebbe bele, de a gyerekekkel szembeni szexuális bántalmazások elkövetőivel általában ez történik. Ha el is ítélik őket, a szabadulásuk után újra köztünk járnak. Mi több, nem ritkán ugyanabba a közösségbe mennek vissza, ahol a korábbi áldozataik is élnek. 

Az élet megy tovább. A jog azt üzeni: lépj tovább. 

Igen. Jó lenne így tenni. Jó lenne azt mondani, hogy a bűnös elnyerte méltó büntetését, és amíg ő bűnhődött, addig az áldozat, a bántalmazással érintett közösség gyógyult. Csakhogy ez nincs így. 

A bicskei ügyben főleg nem. 

A bicskei ügy egy korszak szimbóluma lett. Egy olyan rezsimé, amelyben következmények nélkül maradhatott a gyerekek bántalmazása, amelyben úgy tudott elrejtőzni egy szexuális ragadozó a felelősségre vonás elől, hogy közben szem előtt volt, dicséreteket és elismeréseket kapott, miközben az áldozatainak nem jutott más, mint hallgatás és elhallgattatás. 

A bicskei ügy némaságban született

Az abúzust először mindig hallgatás veszi körül. A bicskei ügy is némaságban született. A szexuálisan bántalmazott gyerekek arra voltak ítélve, hogy ne beszéljenek az erőszakról. Később erre a némaságra építkeztek az elkövetők, akik arra kényszerítették az áldozatokat és mindenki mást, aki erre rávehető volt, hogy hallgassanak, szegjék le a fejüket, vagy nézzenek felre, és ne vegyék észre, mi zajlik. Ne jelezzenek.

Elképesztően aljas játszma folyt a bicskei gyerekotthonban, amelynek részleteiről mind a mai napig nagyon keveset tudunk. Ahogy az egész ügy többi részletéről is. Nem csak arról, hogy végül ki, miért, milyen indokokból és hogyan adott kegyelmet a bántalmazó segítőjének. 

Bicske úgy vált a teljes némaságból a magyar közélet egyik leghangosabban visszhangzó ügyévé, hogy mind a mai napig rejtve maradtak nagyon fontos részletei.

Miközben az mindenki számára tiszta, hogy ha következmények nélküliségről, a kiváltságosok törvények felettiségéről, a gyerekek kiszolgáltatottságáról van szó, akkor ez az ügy mindezeket nagyon jól szimbolizálja.

A bicskei ügy azonban nem csak szimbólum. 

Több mint szimbólum: emberek élete

Konkrét gyerekek (mára fiatal felnőttek), az ő barátaik és családtagjaik, lelkiismeretes, időközben pályaelhagyóvá vált szakemberek, és megannyi, a lelkiismeretével küzdő kollégájuk érintett, akiknek ez az ügy nem csak egy jelkép. 

Ez az ügy számukra az élet része. Az életük egy fejezete. A túlélők számára soha nem volt kérdés, hogy együtt akarnak-e élni ezzel a történettel. Mi eldönthetjük, hogy megnyitunk-e egy cikket, ami a bicskei ügyről szól. Nekik nincs meg ez a luxusuk. 

És szerintem ez itt egy kulcskérdés.

Hogyan tudunk együtt élni azzal a tudattal, hogy a bicskei gyerekotthonban elkövetett bántalmazások elkövetői úgy járnak közöttünk, hogy még mindig nem tudjuk, valójában mi történt, és az áldozatoktól még mindig nem kértek bocsánatot azok a hatalmasságok, akinek ezt meg kellett volna tenni.

Akták és áldozatok

A bántalmazásoknál sokan azt gondolják, hogy a traumát az erőszak okozza. Ezért azt feltételezik, hogy ha egy ügyben az elkövető manipulációval vagy érzelmi zsarolással vett rá egy gyereket egy szexuális cselekményre, de közvetlen fizikai erőszak nem történt, akkor az egész nem is traumatizáló.

Ez nagyon nem így van!

A traumát az okozza, hogy bántalmazáskor a gyerek a teljes kontrollvesztés állapotában van; nincs módja nemet mondani, nem dönthet szabadon, hagynia, tűrnie kell, ami vele történik. Vagyis nincs valódi választása, nincs kinek szólnia, és nincs eszköze megállítani azt, ami történik vele.

Ez a kérdés most azért is hangos bennem, mert felmerült a bicskei ügy aktáinak nyilvánosságra hozatala. 

És ha a fentieket érthetően tudtam leírni, akkor abban bízom, hogy azt is értitek, miért érvelek amellett, hogy nem elég az aktákat nyilvánosságra hozni. Sőt!

Szerintem tilos ezt megtenni mindaddig, amíg a közvetlen áldozatok, túlélők, érintettek nem kapnak elsőbbséget és döntési jogot abban, hogy mi az, ami nyilvánosságra kerül.

Nem az a kérdés, hogy nyilvánosak legyenek-e az akták. Az a kérdés, hogy kinek a kontrollja alatt.

Csináljuk jobban, mint Amerika!

Tanulnunk kell az Epstein-akták nyilvánosságra hozatala körüli elképesztő hibákból; abból, hogy a nyilvánosságra hozatal során túlélők nevei és történetei kontroll nélkül kerültek be a médiába. Ami Amerikában történt, jól példázza, hogyan nem szabad csinálni. Hogyan hozhatja el egy érintett végső kétségbeesését és öngyilkosságát az, hogy újra beletaszítják őt a teljes kontrollvesztettség állapotába, és el kell tűrnie, hogy a történetén mások csámcsognak.