Mózes Zsófi: „Legszívesebben ordítanék - mindenkivel, külön-külön”
Öngyilkos lett Emmanuelle Debever, a Gérard Depardieu-t zaklatással vádló színésznő
December 7-én, azon a napon, amikor adásba került a dokumentumfilm, ami a Gérard Depardieu ellen felhozott nemierőszak-vádakról szól (Depardieu: Egy ogre bukása), Emmanuelle Debever, francia színésznő, egyike azoknak, akik szexuális zaklatással vádolták meg a férfit, a Szajnába vetette magát, és meghalt. Az eset rövid időn belül bejárta a világsajtót, és számtalan kommentelőt késztetett véleményalkotásra. Ezek pedig Mózes Zsófi gondolatai az ügy kapcsán.
–
Depardieu ellen 2018-ban indult először nyomozás nemi erőszak vádja miatt. A hatvanéves korában elhunyt Emmanuelle Debever először egy évvel később beszélt arról, hogy a színész 1983-ban, a Danton című Andrzej Wajda-film forgatása során zaklatta őt. Azt írta a Facebookon, hogy a forgatáskor, amikor egy hintóban ültek,
„a szoknyám alá csúsztatta hatalmas kezét, állítólag azért, hogy jobban érezzem magam”.
Az akkor elhangzott vádakra azonban sokáig nem figyelt fel senki.
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
Nem sokkal később aztán tizenhárom névtelenséget kérő nő vádolta meg a színészt szexuális zaklatással. A beszámolókban ugyanazok az események és történések ismétlődtek, jellemzően színésznőkkel, sminkesekkel és más stábtagokkal. Mind ugyanarról számoltak be: Depardieu a fenekükre, a lábuk közé, a combjukra vagy a hasukra helyezte a kezét, obszcén, szexuális ajánlatokkal zaklatta őket, gyakran nyögésekkel nyomatékosítva szándékait.
És van egy másik közös szál is a történetekben: az aszimmetria a két fél között.
„Az egyik oldalon ott volt egy jellemzően fiatal, bizonytalan, a karrierje kezdetén álló nő, a másik oldalon egy világhírű színész, akinek szinte már a puszta jelenléte elég ahhoz, hogy pénzt hozzon a filmnek”
– írták a jelentésben, Depardieu azonban mindent tagadott.
Idén decemberben aztán újabb színésznő, Hélène Darras tett feljelentést a színész ellen szexuális zaklatás miatt. Darras 26 éves volt, amikor együtt szerepelt az akkor 58 éves Depardieu-vel a Disco című vígjátékban. A színésznő egy táncversenyjelenetben statisztált.
„Úgy nézett rám, mintha egy darab hús lennék. Odajött hozzám, majd végigsimított a csípőmön és a fenekemen”
– idézte fel a történteket a színésznő egy interjúban. Azt is elmondta, hogy ezután az öltözőjébe invitálta a férfi. Azt állítja, hiába mondott nemet, a felvételek között Depardieu ezután is folyton fogdosta őt.
Tényleg ennyire futja a kommentelőktől egy haláleset kapcsán?
„Egyesek mire nem képesek 5 perc hírnévért…”
„A Szajna szajhája.”
„Egy vádlóval kevesebb. Nem évtizedek után kell a zaklatást (nyereségvágyból?) felróni.”
„Akkor ez azt jelenti, hogy hamisan vádolta.”
„Oké-oké, így már elhisszük hogy igazat mondott.”
Megszokhattam volna, hogy már néhány perccel a tragédiáról szóló hírek megjelenése után ezekhez hasonló hozzászólások végtelen sora fogad, én mégis minden alkalommal meglepődöm rajtuk. Feszít a düh, keresem a szavakat.
Legszívesebben ordítanék – mindenkivel, külön-külön, egyesével, hogy miért világi faszság, amit odahánynak az internetre, a teljes nyilvánosság elé egy haláleset kapcsán. Hogy nemcsak igazuk nincs, de fogalmuk sem, hogy mennyire káros egy-egy viccesnek hitt GIF, humorosnak vélt hozzászólás vagy hahotázó reakció.
Elmondanám, hogy ilyen áron nemcsak színésznők, de még civilek sem vágynak öt perc hírnévre. Hogy legyen bármekkora is az így szerzett figyelem, semmi ahhoz a megtorláshoz képest, amit a legkisebb nyilvánosság elé való kiállás hoz magával. Hogy nincs a világon senki, aki akarná azt a töméntelen mocskolódást, az embertelen bánásmódot, ami a túlélőket éri, ha beszélni kezdenek.
Beszélnék arról is, hogy milyen az, amikor a nálad hatalmasabb zaklat. Amikor közel hajol, és a füledbe súgja, hogy beszélj csak, úgysem hisznek majd neked – hozzá képest senki vagy. Amikor az áldozattól fordul el mindenki olyan lendülettel, ahogy a bántalmazótól kellene, hiszen a külvilág csak a csillogó felszínt látja, és te vagy az, aki el akarja lopni a fényt. Amikor kussolsz, mert a realitásérzéked már rég elveszett, és rettegsz, mert elhiszel mindent, amivel fenyeget.
Elmesélném azt is, hogy milyen végtelen súllyal nyom a szégyen a mélybe, oda, ahol, ha visszaszerzed is, senki nem hallja a hangod.
Hogy mennyire sötét van ott lent, és nincs semmi, amibe kapaszkodhatnál. Kételkedni kezdesz, és elhiszed te is, hogy miattad történt – mert nem voltál kellően határozott, nem ellenkeztél eléggé, és a sokktól dermedten mozdulni sem bírtál. Ott maradtál, és hagytad, hogy megtörténjen.
Tudjátok, milyen magányos az áldozati lét?
Nem? Nincs semmi baj, elmondom én.
Akárhányszor meséled el, akármilyen részletesen, a teljes igazságot rajtad kívül csak egyetlen ember tudja – ő pedig minden erejével azért küzd, hogy elhallgattasson. És ha ez sikerül, te leszel a velejéig romlott, a hazug, a kurva, akit az éltet, hogy ártatlan embereket tegyen tönkre.
És ha bebizonyosodik, hogy mindvégig az igazat mondtad? Ugyan, olyan régen történt már, tedd végre túl magad rajta!
És mesélnék a nyereségvágyról is.
Arról, hogy nem létezik annyi pénz, ami semmissé tenné a kiszolgáltatottság érzését, amivel meg lehetne fizetni a kontrollvesztettséget, ami kárpótolna az így szerzett sérülések miatt.
Hogy éveket ölsz bele, begyógyíthatatlan és felülírhatatlan sebeket szerzel, mire egyáltalán felmerül a kártérítés lehetősége – ha felmerül egyáltalán.
Elmondom nektek, külön-külön, egyesével, hogy nincs senki, aki ennek jó szívvel kitenné magát. Aki vágyná azt a kínt, ami az erőszakot követi. Elmondanám, ha kérdeznétek, hogy még úgy is kőkemény munka feljönni a víz alól, ha vannak, akik hisznek neked, kezet nyújtanak, és tudod: nem vagy egyedül.
Ezek nélkül pedig – ha az egymással viccelődő kommentelők, a számonkérő hozzászólások és a végtelen hibáztatás hangja hallatszik csak – van, hogy végül feljönni nem sikerül.
Kiemelt kép: Acteurs Auteurs Associés
