El akarnak tüntetni, mintha nem is léteznék – Egy meleg férfi gondolatai az új törvényjavaslat kapcsán

–

Nehéz ebbe belekezdeni. Néhány, az éppen aktuális közéleti hírekhez fűzött pár sorostól eltekintve nem vagyok nagy „véleményvezér”, de van az a pont, amikor meg kell szólalnom. Egyszerűen muszáj, mert határozottan állítom, hogy az elfogadás és a láthatóság olyan fontos értékek, amelyekből nem engedhetünk. Mégis, napról napra jobban érzem, hogy rendszerszinten el akarják tüntetni. Láthatatlanná tenni. És velük együtt engem is. Mintha nem is léteznék. Pedig semmi mást nem szeretnék, mint élni. És élni hagyni. Az, hogy én ki vagyok, lényegében teljesen mindegy, mert rengeteg hozzám hasonló ember megy el mindenki mellett nap mint nap az utcán. Legyek, mondjuk, Péter. Péter vagyok, 26 éves, közgazdász, magyar és meleg.

Reggel van, 8 óra kereken. Engem a biológiai órám keltett, párom, Dávid pedig még az igazak álmát alussza mellettem. Szerintem ő egy egész napot is képes lenne átaludni, amiért néha nagyon is irigylem, én nem feltétlenül vagyok a legjobb alvó. De őszintén szólva szeretek is korábban ébredni, mint ő, mert ilyenkor van egy kis időm nézni, ahogy szuszog mellettem. Szerelmes vagyok.

Zabkása, kávé, hírek – klasszikus reggeli. Nincs semmi extra a baloldali médiatúlsúlyként emlegetett néhány független hírportál hasábjain: egy kis alapítványi mutyi, a foci-Eb-re mindenki is jöhet, a vírus megy, a migránsok jönnek – ezekre szerintem már meg sem változik érdemben a vérnyomásom (na jó, azért a kávé mellé nem rossz élénkítő egyik sem). Kilenc óra van, ébresztő az álomszuszéknak is, mert nekem kezdődik a home office, ő pedig mondta tegnap, hogy keltsem fel idejében, mert haza kell utaznia vidékre. Reggeli után el is búcsúzik. Napközben is sokat beszélünk, na meg imádunk matricákat és macskás GIF-eket küldözgetni egymásnak. Ha külső szemlélőként beleolvasnék a beszélgetéseinkbe, valószínűleg azt mondanám, hogy „pfuj, de nyálas” – amin természetesen azt érteném, hogy nagyon cuki, és a szívem mélyén irigy vagyok.

Majdnem délután 4 óra van. Több barátom is küldi ugyanazt a cikket. Először csak a főcímet olvasom. „Új kormánypárti javaslatok a pedofiltörvényhez: tilos lenne 18 éven aluliaknak bemutatni a homoszexualitást és a nemváltást.” Ezeknek a témáknak mi közük egymáshoz? Nem értem. Először nem is veszem komolyan, folytatom a munkámat. Aztán végül csak elolvasom. Meg a törvényjavaslat szövegét is. Hú, baszd meg. Ezt nem láttam jönni, ahogy az angol mondja.

Eszembe jut, mennyire gyűlöltem az általános iskolát. Túlsúlyos, akkor még introvertáltnak gondolt, és nem is éppen a legmacsósabb kiskori énemnek nem volt a legjobb móka az a nyolc év.

Megbélyegzés, kiközösítés, csúfolódás, fenyegetések (amit egyébként, ha felnőtt emberek vágnának egymás fejéhez, verbális bántalmazásnak neveznénk) – megkaptam a teljes csomagot.

Egy emlék tör fel belőlem, amikor az iskolából hazafelé sétálva néhány idősebbnek tűnő, számomra ismeretlen fiú elkezdett utánam kiabálni: „Mi van, csöcsös, nő akarsz lenni? Mi? Rám nézzél, ne a földre! Te mocskos kis buzi!” Nem is igazán foglalkoztam vele akkor. Egyrészt azzal tisztában voltam, hogy a túlsúly miatt valóban lóg kicsit a mellem, de általános végére a plusz kilók jó részétől sikerült megszabadulnom, szerencsére. Másrészt, hogy mi az a buzi, nem is nagyon tudtam, szóval nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget. (A sors iróniája egyébként, hogy néhány random fiú már 8-10 évvel azelőtt megbélyegzett, hogy én magam tisztába kerültem volna a saját szexuális orientációmmal.)

Amivel viszont foglalkoztam, hogy fényes nappal volt, és több ember is hallotta a történteket. Felnőttek is. Egy szót sem szóltak. Senki. Senki nem szólt egy büdös szót sem. Nem, nem az fájt, hogy meg akartak bántani. Az sem, hogy meg akartak félelmíteni. Azt már addigra megtanultam, hogy az élet nem mindig habos torta. Sokkal jobban fájt akkor, és fájt utána még jó pár évig, hogy mennyire istentelenül egyedül éreztem magamat. Hogy mennyire nem volt senki, egy felnőtt, egy barát, egy tanár, senki, akihez ezzel érdemben fordulhattam volna, vagy aki csak ismeretlenül is ráförmed azokra a fiúkra, hogy fejezzék már be.

Hogy szépen, csendben, többször is depressziós lettem, vagy ahhoz közeli állapotba kerültem a magánytól. Hogy a mai napig négy, egészen mély vágásnyom is emlékeztet a kezemen arra, hogy honnan indultam mentálisan.

Arra gondolok, hogy milyen jó lett volna, ha már az általános iskolában nagyobb figyelmet szentelnek a gyerekek elfogadással kapcsolatos edukációjára. Ha van egy-egy olyan kijelölt személy, iskolapszichológus, szervezet, bármi, akivel vagy amelynek a képviselőjével lehet beszélgetni ezekről a témákról. Aki elmagyarázza, hogy mennyire különbözőek vagyunk, és ez így van jól. Hogy attól, hogy valaki ilyen meg olyan, még nem rossz ember. Hogy hogyan húzzuk meg a határainkat, és hogyan tartsuk tiszteletben másokéit. Hogy hogyan tudunk minél kevesebb lelki sérülést okozva és kapva végigmenni a felnőtté válás folyamatán. Hogy hogyan fogadjuk el és építsük egymást, rombolás helyett.

Eszembe jut, milyen szerencsés fordulatot vett az életem a gimiben. Egyik lány osztálytársammal viszonylag hamar megtaláltuk a közös hangot. Életemben először éreztem azt, hogy végre van valaki, aki meghallgat, és akit én is meghallgathatok, mert beszél velem. Végre, van egy barátom! Egy ember. Ennyi kellett ahhoz, hogy végre elinduljak egy hosszú, de annál izgalmasabb úton. 

A depresszív fejezeteket többnyire (bár nem száz százalékban) magam mögött hagyva, lassan, de folyamatosan bontakozott ki az, hogy ki is vagyok én valójában. Introvertált, szótlan kisfiúból a társaság központi alakja lettem, és olyan támogató, építő, máig tartó barátságokat sikerült kötnöm, amikről azelőtt álmodni sem mertem volna. És mindvégig ott volt mellettem, akinek mindezt köszönhetem: az első barátom. Az első barátom, akivel azt is meg mertem osztani, amikor 16 évesen, életemben egyébként először, egy fiúhoz kezdtem el vonzódni. Aki mint mindig, akkor is empátiával, vidámsággal és őszinte szeretettel fordult felém. Ezért, és az egész barátságunkért a mai napig olyan mérhetetlen hála és szeretet tölti el a szívemet, amit nehéz szavakba öntenem. Persze szexuális edukáció a gimnáziumban sem volt sehol, így mindennek saját magamnak kellett utánajárnom. Habár ilyen szempontból egyedül voltam a kis „titkommal”, a különbség érezhető volt: nem voltam magányos. Első barátomnak, még ha a témához nem értett is különösebben, bátran tudtam beszélni az érzéseimről, mindemellett pedig rengeteg olyan ember volt még körülöttem, akikről tudtam, hogy történjék bármi, ugyanúgy szeretni fognak – akkor is, amikor végre készen állok majd arra, hogy megosszam velük az életemnek ezt a részét is. 

Ami a homoszexualitással kapcsolatos kérdéseimet, kételyeimet és félelmeimet illeti, a barátokon kívül két, nagyon fontos dolog volt a segítségemre, már tizenévesen is. Ezek egyrészt az offline vagy online térben elérhető edukációs és egyéb, a témával kapcsolatos tartalmak, a témát feldolgozó vagy legalább megjelenítő filmek, sorozatok és ugyanígy bizonyos közösségimédia-profilok és tartalmaik voltak. A többi között a Született feleségek vagy a Modern család meleg házaspárja, a többnyire külföldi meleg párok Instagram-profiljai, ahol közösen főznek, utaznak, dolgoznak és élik az életüket, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy végre el tudjam hinni: attól, hogy a saját nememhez vonzódom, ugyanúgy élhetek teljes és szép életet. Hogy nekem is van lehetőségem megtalálni a társamat, aki mellett boldog vagyok.

Ezek a szabadon elérhető információforrások segítettek abban, hogy megbirkózzam a bennem felmerülő kérdésekkel, kételyekkel, félelmekkel, és esetenként az online (de akár az offline) térben megjelenő zaklatással, agresszióval is.

A másik dolog pedig nem más, mint a közösség. Arra már nem emlékszem, hogy betöltöttem-e a 18-at, de az biztos, hogy még gimnazista voltam, amikor egyszer felszöktem Budapestre, teljesen egyedül, mondván, hogy én most akkor elmegyek egy… hát, olyan buliba. Már este 10 órakor (nekem egyébként ez akkoriban lefekvési időnek számított) beültem a helyre, és szomorúan konstatáltam, hogy rajtam kívül alig vannak páran. Két társaság beszélgetett egy-egy asztalnál, és rajtuk kívül ott ültem én, mint egy ijedt kismadár, a nagy Budapest közepén, egyedül, egy melegbuliban. Húsz-huszonöt perc után már éppen azon gondolkoztam, hogy jó, ez baromi rossz ötlet volt, elindulok haza, amikor is az egyik társaságból megszólított egy srác: „Hogyhogy ilyen korai vagy?” Elmondtam, hogy vidékről jöttem fel, és most vagyok először ilyen helyen, de szerintem megyek, mert azt hittem, többen lesznek itt, és jobban el tudok vegyülni. Felnevetett: „Ez Budapest, csillagom, majd éjfél körül jön a tömeg, addig gyere, ülj ide hozzánk!” Így kezdődött életem egyik legemlékezetesebb estéje, amikor két leszbikus lánnyal és egy meleg párral először táncoltam végig a budapesti éjszakát.

Soha nem felejtem el azt az érdeklődést, befogadást és kedvességet, amit ezektől az emberektől kaptam, teljesen ismeretlenként. A hajnalban visszafelé tartó vonaton megnyugvás töltött el: nem vagyok egyedül.

Ezek az emberek nem csak sorozatokban meg Instagram-profilokon léteznek. Itt vannak, élnek, nevetnek, sírnak, dolgoznak, buliznak, szeretnek, köztünk. És milyen jó, hogy itt vannak!

Arra gondolok, hogy mennyien lehetnek, akik nem ennyire szerencsések, mint én. Mennyien lehetnek, akik éveket, évtizedeket élnek le olyan környezetben, mint én az általános iskolában. Mennyien lehetnek, akik nem találják meg azt a bizonyos első barátot, aki végre meghallgatja és elfogadja őket. Mennyien lehetnek olyan magányosak, hogy az érzés végül tettlegességig fajul a saját életük ellen. Mennyien lehetnek, akik senkivel nem tudnak beszélni az érzéseikről, a másságukról, és mennyien vihetnek ebből tovább olyan, egyebek között szexuális frusztrációkat is a felnőtt életükbe, amelyek komoly gátakat szabnak a mindennapjaikban. Mennyien lehetnek, akik rossznak, hibásnak gondolják magukat, szimplán azért, mert még senki nem mondta nekik, hogy „Én így is szeretlek”. Vagy csak szimplán „Elfogadlak”. Mennyien lehetnek, akik jó példa híján nincsenek tisztában vele, hogy melegként is lehet teljes és szép életet élni – hogy bármilyenek vagyunk, lehet teljes és szép életet élni. Mennyien lehetnek, akik az elfojtás és a titkolózás miatt soha nem élik át a szerelmet, mert még a vágyaikat kielégítő egyéjszakás kalandok után is majd felőrli őket a bűntudat és a szégyen. 

Arra gondolok, hogy milyen jó lenne, ha az elfogadással kapcsolatos edukáció mellett megjelenne a transzparens, széles körű és tabuk nélküli szexuális edukáció is. Hogy a nettó két biológiaóra helyett (egyik órán a női, a másikon a férfi nemi szervvel foglalkozva) folyamatos és az aktuális életkornak megfelelő tartalmakkal tudatosan, fokozatosan ismerjük meg az emberi test és a szexualitás sokszínűségét. Azt, hogy a konszenzusos, mindkét fél számára örömet szerző szexuális aktus, függetlenül a résztvevők nemétől, teljesen rendben van. A védekezés szükségességét. Azt, hogy hogyan ismerjük fel, ha valaki online/offline zaklat minket (ideértve akár a törvényjavaslat kiinduló témakörét adó, a kiskorúak bántalmazására irányuló pedofília felismerését is), és mit tehetünk ellene. Azt, hogy kihez fordulhatunk, ha kérdésünk van.

Ülök a gép előtt. Ez a törvényjavaslat lényegében ellehetetlenítené, hogy bármi megvalósuljon abból, amit az előbb leírtam.

Ha a diákéveim óta elindult is valamiféle fejlődés ezen a téren, annak ez teljesen véget vetne. Lényegében láthatatlanná tenné a 18 éven aluliak számára azokat az elfogadó, befogadó és támogató közegeket, azokat a mintául és segítségül szolgáló tartalmakat, amelyek miatt egyes meleg fiatalokon legalább eddig nem uralkodott el a depresszió és az öngyűlölet.

Ez a javaslat mindenféle tájékoztatási és edukációs platformot elvenne a szexualitással kapcsolatos kérdésekkel küszködő serdülőktől. Egyedüllétre, magányra, információhiányra és félelemre kényszerítene több ezer embert. Ez a javaslat, ha elfogadják, vérrel fog járni.

Érzem, hogy elkap a szorongás. Eszembe jut, mennyi tervem van még ebben az országban, magyarként. Eszembe jut, hogy Budapestnél gyönyörűbb és szerethetőbb várost még sehol nem láttam, minden tökéletlenségével együtt ez az a hely, amit úgy hívok, hogy otthon. Eszembe jut, hogy mennyire szeretem a családomat, a barátaimat, a szerelmemet, akik mind itt vannak, Magyarországon. Eszembe jut, hogy minden nehézségem ellenére a gimnáziumi éveimtől kezdve mindig elérhető volt valaki vagy valami, akibe, illetve amibe kapaszkodhattam. Eszembe jut, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ennyien és ennyiféleképpen hozzá tudtak segíteni ahhoz, hogy elinduljak az önmegvalósítás útján. Eszembe jut, mennyire hálás vagyok mindezért. 

Arra gondolok, hogy miért akarják elvenni ezeket a lehetőségeket a fiataloktól. Arra gondolok, hogy vajon felfogjuk-e, ez mennyire súlyos. Arra gondolok, hogy senki nem érdemli meg, hogy magányosan és segítségtől elzárva őrlődjön a kérdéseivel.

Arra gondolok, hogy mennyire megölelnék mindenkit, akit ez a javaslat hátrányosan érint, és elmondanám nekik, hogy történjék bármi, nincsenek egyedül.

Arra gondolok, hogy lesz-e durvább. Arra gondolok, hogy mennyien fognak menni. Arra gondolok, hogy lesz-e olyan, hogy nekem, nekünk is mennünk kell. 

Én nem akarok menni, a jó életbe már!

Péter

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Pexels/cottonbro