Tegnap este megnyitottam a legnagyobb közösségi oldalt, és önkéntelenül kezdtem el görgetni a hírfolyamot. Igazából csak arra vágytam, hogy szembe jöjjön velem egy cuki cicás kép vagy egy vicces mém, ami egy kicsit is mosolyt csal az arcomra. 

Az első poszt, amivel találkoztam, egy ismerősöm felajánlása volt transznemű emberek számára. Olyanoknak, akik úgy érzik, ettől a naptól kezdve nem akarnak már tovább élni. Szociális segítőként arra kérte a transz embereket, hogy mielőtt eldobnák az életüket, hívják fel őt, nem baj, ha nem ismerik, és az sem, ha éjjel telefonálnak. Vagy ha nincs pénzük, visszahívja őket. Csak ne tegyék meg. Összeszorult a szívem. 

Görgettem tovább. Egy másik ismerősöm ölelést küldött minden olyan transznemű és interszexuális embernek, aki a tegnapi napon nemcsak egy csatát, hanem az összes hitét elvesztette. A hitét abban, hogy egyszer boldogan élhet itt Magyarországon

Még mindig cuki cicás képekben reménykedve görgettem tovább. Egy zárt, transznemű csoportban, amelynek én is tagja vagyok, egymás után jelentek meg előttem külön posztok a következő szövegekkel:

„HOLLANDIA – kérjük, minden kérdéseteket a Hollandiába költözésről ide írjátok!”

„ANGLIA – kérjük, minden kérdéseteket az Angliába költözésről ide írjátok!”

És még sorolhatnám. Majdnem elsírtam magam. 

Horváth Noé vagyok, férfi

Az, hogy ezt most leírhatom, hosszú évek keserű harcának eredménye. Harmincegy évvel ezelőtt születtem kislányként, a szüleim pedig a Noémi nevet választották nekem. Mindig is szép névnek tartottam, de sosem tudtam azonosulni vele, mint ahogy azzal sem, hogy női testben kell élnem, és a társadalomban női szerepet töltök be. 

Hosszú évek dilemmái és számtalan átbeszélgetett estéi után végül eldöntöttem, a hátralévő életemet abban a nemben szeretném leélni, amelybe tartozónak érzem magam: férfiként. 

2017. március 8-án (stílusosan nőnapon) beadtam egy hivatalos név- és nemváltoztatási kérelmet, és ugyanezen a napon elkezdtem egy hormonterápiát. A kérelmem elbírálására az államnak hivatalosan harminc napja lett volna, de mindenféle mondvacsinált okokra hivatkozva tizenegy hónapot kellett  várnom.

Amikor átvettem az új születési anyakönyvi kivonatomat, amiben az állt, hogy Noé vagyok, és férfi, azt éreztem, hogy én valójában ezen a napon születtem meg, és most már végre elkezdhetek élni. Huszonnyolc éves voltam ekkor.

A tegnapi napon az Országgyűlés kétharmados többséggel megszavazta Semjén Zsolt március 31-én, a transznemű láthatóság világnapján benyújtott salátatörvényét, amelynek 33. paragrafusa a jövőben megfosztja a transznemű állampolgárokat a nemük jogi elismertetésének lehetőségétől.

Élőben néztem a parlamenti szavazást, emlékszem, az volt közben az érzésem, hogy ez az egész annyira természetesen zajlik ma 2020 Magyarországán, mintha arról szavaznának, hogy ezentúl pirosak vagy sárgák legyenek a taxik. Pedig emberéletekről döntöttek.

Ennek a törvénynek az elfogadásával nemcsak hitet, harcot és reményt vesztettünk el tegnap, de félek, emberéleteket is fogunk a jövőben. 

Azóta próbálok kiúszni a megdöbbenés és a sokk óceánjából, és folyton csak azt kérdezgetem magamtól: mi szükség volt erre a törvényre? Mégis kinek fáj az, hogy itthon évente körülbelül ötven-hatvan transznemű ember a születési nemének megváltoztatását kéri, annak reményében, hogy végre önazonosan élhessen? 

Nem hatalomra, figyelemre, pénzre vagy tudom is én, mire vágyunk, csak arra, hogy végre mi is boldogan élhessünk.

Hogy „csak” egy férfi vagy nő legyünk, akik végre biztonságosan élhetnek a saját hazájukban. Hogy ne legyünk kívülállók. Hogy ne kelljen egész életünkben attól szoronganunk, hogy más van a személyinkben, mint amit a külsőnk és a belsőnk üzen. 

Horváth Noé

A név- és nemváltoztatási engedélyem előtt nekem is gyakran magyarázkodnom kellett a postán, hogy ez a csomag, amire az van írva, hogy címzett Horváth Noémi, az bizony az enyém. Nem egy olyan történetet ismerek a transz közösségből, amikor rendőrt hívtak valakire azért, mert a bankban nem hitték el, hogy az valóban ő bankkártyája. 

Nem fér a fejembe, hogy mégis kinek jó ez, de tényleg. Mert sem az érintett transz embereknek, sem a postásnak, sem a banki ügyintézőnek, sem a rendőrnek. Senkinek. Ez a törvény nemcsak a transz emberekről szól, hanem mindannyiunkról. 

A tranzícióm előtt éveken át küszködtem azzal, hogy nem mertem elmenni nyilvános helyen a női mosdóba. Számtalanszor megtörtént, hogy üvöltve zavartak ki onnan, mondván, hogy ez női vécé, mégis mit keresek én ott. 

Minden egyes hasonló eset után azt éreztem, hogy elvettek belőlem egy darabot. Azt éreztem, hogy ha ezt még hosszú évekig el kell viselnem, egyszerűen el fogok fogyni. Hogy elfogy az erőm ahhoz, hogy tovább magyarázkodjam és harcoljak. Pedig én csak pisilni szerettem volna menni. 

A legtöbb ember számára elképzelhetetlen, hogy transz emberként milyen harcokat kell megvívnunk önmagunkkal, a családunkkal, a környezetünkkel nap mint nap. A transznemű emberek körében az egyik legmagasabb az öngyilkossági kísérletek száma, és ez nem véletlen. 

Szerencsés embernek tartom magam, mert a tranzíciómon úgy mehettem végig, hogy a környezetem támogatott a döntésemben. Mégis éveken át jártam pszichológushoz, hogy feldolgozhassam azt, ami bennem és körülöttem történik.

Azon túl, hogy kimondhatatlanul szomorú és dühös vagyok, most a legerősebb érzés bennem a félelem. 

Félelem attól, hogy fogalmam sincs, ez a törvény rám is érvényes lesz-e. Hogy az elmúlt éveim harca egy gomb megnyomásával egyetlen pillanat alatt vált-e tegnap semmivé. Félelem attól, hogy a sorstársaim, akik még mindig várnak a nemük jogi elismertetésére, vajon ebből a pofonból fel tudnak-e állni valaha. 

Pár hete egy transz férfi ismerősöm rám írt, hogy mit gondolok, ez a törvény visszamenő hatállyal is érvényes lesz-e. Megnyugtattam, hogy szerintem nem, mire azt mondta, ha mégis újra női névvel és nemmel kell élnie, ő inkább megöli magát. 

Több jogász ismerősömmel is egyeztettem az elmúlt hetekben a törvény visszamenőleges hatályáról, mind azt mondták, hogy nekem nincs okom félni.

De nem tudok már nem félni. Már nem tudok bízni.

Annyi mindenről hittem már azt az elmúlt években, hogy ez nem történhet meg, hogy Magyarországon ennél morálisan már nincsen lejjebb, aztán mégis lett. 

Ma körülbelül harmincezer transznemű ember él az országban. Ez a szám nagyobb, mint ahányan a törvényt előterjesztő KDNP-re szavaztak a legutóbbi választáson. 

A törvény tegnapi elfogadásával nemcsak egy rubrikát fognak átírni a személyinkben, hanem teljesen ellehetetlenítik emberek életét.

Gondoljunk csak bele: mégis hogyan jelentkezzen bármilyen állásra az, akinek az irataiban az áll, hogy nő, de mély orgánuma és borostája nem ezt üzeni?

Tegye fel a kezét, aki el merne menni így egy állásinterjúra! Vagy orvoshoz, ha beteg. Hivatalos ügyet intézni. Postára. Egyetemre jelentkezni, ahol a legtöbb óra névsorolvasással kezdődik. És még folytathatnám. Kínos magyarázkodások hosszú-hosszú sora.

Nézzük a jó oldalát! Azt a választást legalább meghagyta nekünk a kormány, hogy eldönthessük, ezután csak a magyar állampolgárságunkat szeretnénk eldobni, vagy az egész életünket.

Ha már a saját hazánkban nem dönthetünk arról, hogy férfiak vagyunk-e, vagy nők.

De hát ne legyünk telhetetlenek. 

Horváth Noé

A képek a szerző tulajdonában vannak