–

Az van, hogy az átmeneti otthonokban a gyerekeknek zsebpénz adható. Ez benne van a működési szabályzatban, törvényben vagy valami ehhez hasonlóban. Szóval az állam zsebpénzt ad az otthonba kerülő gyermekeknek, és csak a kor tekintetében tesz különbséget. Az idősebbek többet kapnak.

Furcsállom, hogy még van. Valószínűleg eddig nem vette észre senki odafent (de utálom ezt a szót), pedig simán lehetne megszorítani. Főképp annak fényében vagy tükrében, hogy vécépapírért, fogkrémért, betétért, mosóporért rendre kuncsorogni kell, meg nagyon beosztani. De zsebpénz az van.

A zsebpénz sok éve megosztja a dolgozókat, és mint ilyen, hálás vitatéma a kollégák között. Pont olyan, mint hogy ByeAlex képviselheti-e Magyarországot, a népet az Eurovíziós Dalfesztiválon, vagy nézhetik-e a gyerekek az Éjjel-nappal Budapestet, házasodhatnak-e a melegek, apokaliptikus vízió-e a színes bőrű pápa, illetve szülhet-e még a Kovács anyuka, ha a három gyereke már amúgy is állami gondozásban él.

Sokáig az volt, hogy megkapták a pénzük egy-egy részletét hetekre beosztva a gyerekek, majd kimentek valaki kíséretében a boltba, ahol aztán édességeket vásároltak maguknak.

Általában a szerencsés felnőtt kísérő feldúlva tért vissza, merthogy egy vásárlás levezénylése nem mindig volt egyszerű.

De hát mit vegyek? Ez kitelik, és ez? Én csak kólát veszek. Nem tudom, mit vegyek, Erzsi néni, kér valamit?

Az már csak rátett egy lapáttal a kísérő hangulatára, hogy végig kellett néznie, ahogy a számolni alig tudó Petike veszi ész nélkül a sok édességet úgy, hogy ő a saját gyerekének nem tud venni, mert hetvenezer forintot keres. Ha meg Petike ráadásul cigány is, akkor volt aztán csak assziszem.

Amikor már a gyerekek rendszeresen jöttek, és csak az volt a téma, hogy mikor lesz pénz, meg az újonnan felvett kölök is jött másnap, hogy igaz-e, hogy itt pénzt adnak, módosult a házszabály, és kicsit rendbe tették az őrületet.

Tény, hogy van jó oldala a dolognak, mert van, volt pulya, aki soha nem evett még Túró Rudit, és miért ne ehetne. Aztán meg zsarolási eszköz is volt, jó értelemben, mert mi is lenne a nevelés, ha nem zsarolás.

Oké, haver, gázos voltál, egyfolytában hazudtál a múlt héten az iskolával kapcsolatban, beszóltál Sanyi bácsinak, nem jöttél haza idejében, elloptad Berci parfümjét, így most a héten nem kapsz zsebpénzt.

És működött.

Aztán jött egy új családgondozó, aki, talán mondhatom, elég felületesen értett a gyerekekhez, kábé addig jutott, hogy nagyon sajnálta őket. Azzal nem értett egyet, hogy ez a zsebpénzdolog lehet jómagaviselet-függő, meg hogy amolyan jutalom is. És ez nem azt jelentette, hogy nem adtuk oda, inkább azt, hogy beosztottuk a hónapra.

Adta a pénzt, amikor csak tudta, meg amikor kérték.

Ment az észnélküliség. Mivel senki sem értett vele egyet, így a kollégák nem rohantak ki a gyerekekkel a boltba, neki kellett. Nézte, ahogy a számolni nem tudó harmadikos gyerek még a boltból hazafelé megette a csipszet, aztán a csokit, a vacsorát meg fél óra múlva nem, de ekkorra már a kolléganő hazament, így nem hallotta, hogy hét óra tájban, egy órával a vacsora után jött a gyerek, hogy éhes vagyok.

Kapott pénzt a nyolcadikos is, az nem zavarta, hogy nagy valószínűséggel cigit vesz belőle, zoknija meg kettő van.

– A zsebpénz a gyereké, jár neki – mondogatta.

– Persze, persze, az övé, ki venné el, na de egy másodikos gyereknek ne adjunk már háromezer forintot a kezébe, hogy nesze, költsd el.

– Miért ne?

– Mert nem ismeri a pénz értékét. Nem is kell ismernie, mert kicsi. De ezt magyarázni kell?

– Ennyi öröm szerintem jár szegényeknek.

– Aha. Jár.

Aztán a kolléganő elment, a falevelek lehullottak, a zsebpénz viszonylag normális kontroll alá került, alsósoknak szigorú pedagógusfelügyelet, már ami a pénzt illeti, felsősöknek kicsit irányított költekezés, javaslatok, tanácsok, hogy, mondjuk, az energiaital helyett vehetnél ezt és ezt… Ilyenek.

Aztán a hóeséssel a harmadik fenntartó is megérkezett, jött ő is megnézni, mit is kapott a nyakába. Már rutinos volt a kollektíva, én a háttérben, úgyis van, aki ilyenkor mindig.

Szóval, miután megismerkedett a viszonyokkal, a zsebpénzről is nyilatkozott, adni kell kézbe, ami jár, az jár.

Így egy este, borítékokkal magam előtt, lóvét osztok a pulyáknak.

Jön a nyolcadikos:

– Te mennyit kérnél?

– Kétezret.

– Mire?

– Hát mennék fodrászhoz, meg ööö…

– Cigi, mi?

– Nem.

– Persze, de mondd meg, mert nem adok.

– Nem, tényleg.

Következik az ötödikes Péter.

– Neked mennyid van, tudod?

– Ezerötszáz.

– Én is úgy látom. Mennyi kellene?

– Ötszáz.

– Ötszáz?

– Ötszáz.

– Nagyon jó, még csak hó eleje van, be kell osztani. Mit veszel?

– Hát semmit, be kell vinnem az iskolába háromszázötvenet.

– Mire? Korcsolyázni mentek, arra adok.

– Neeem. Ilyen… kártérítés.

– Milyen kártérítés?

– Szétrúgtam egy konnektort, és ki kell fizetni.

– És háromszázötven egy konnektor?

– Nem, többen rúgtuk szét, és mondták, hogy az anyukánknak ki kell fizetnie.

– Akkor most csak háromszázötvenet adok, és két hétig pihen a zsebpénz, oké?

– Oké.

Jön a hetedikes.

– Te mit akarsz?

– Hát zsebpénzt.

– Nem adok, szevasz.

– Miért nem?

– Mert direkt otthon hagytad a táskád a tanszereiddel, hogy ne tudjunk tanulni. Csaó, pihen a lóvé.

Máris utána a negyedikes Sanyi.

– Van zsebpénz? Én jó voltam?

– Jó voltál. Mennyit kérsz?

– Ötszázat.

– Mit fogsz venni?

– Anyának egy tulipántot, mert holnap lesz a születésnapja, az iskola mellett árulják.

– Tessék, itt egy ezres.

 

Zebegényi Péter