–

Az elmúlt hetekben több szomorú, nagyközönséget megrázó eset is történt. 

Az egyik egy ismert ember kisfiának a halála volt, akit egy vétlen sofőr gázolt halálra augusztus végén. Az eset utóhatásáról Tóth Flóra – Girlzonboard is írt ITT egy komoly értekezést, de ez az eset még azóta is sok kérdést felvet. 

Ahogyan az is, amelyikben egy mentős egy hosszú Facebook-posztban kifakadt, hogy a zuhogó esőben történt balesetnél alig akart valaki megállni, hogy segítsen a bajbajutottakon, helyette inkább többen is videóztak, fotózták a tragédiát. Miközben ők újraélesztettek, az arra autózók bámészkodtak.

Döbbenet. (Mert, ugye, nemcsak a tragédiákon szeretünk szörnyülködni, hanem azon is, ahogy ilyen helyzetben néhányan viselkednek, akik „természetesen sosem mi vagyunk”.)

Az ismert ember kisfiának az anyukáját augusztus 31-én, délután öt óráig nem teljesen pontosan körülbelül háromezren követték az Instagramon. Most ez a szám majdnem harmincezer. Erre a jelenségre pedig az egyik barátnőm hívta fel a figyelmet, akit szintén nagyon megrázott a tragédia, legfőképpen három kiskorú gyermeke miatt. Bevallotta, hogy ő bizony megnézte az anya profilját, mert kíváncsi volt rá, de nagyon megdöbbentette az, amit ott látott. Nemcsak az őt gyalázó, és felelősségre vonó hozzászólások mennyisége, hanem az arra bámészkodó embereké is.

Miért kezdenek el követni az emberek egy gyászoló anyát? 

Miért szállnak ki a kocsiból egy balesetnél a zuhogó esőben, ha nem akarnak segíteni, csak fotózni akarják az egyébként végül halálos áldozatokat követelő baleset utáni mentést?

Amikor két héttel ezelőtt posztoltam a közösségi oldalaimra, hogy betörtek hozzám, és ellopták a laptopomat, utána egy éjszaka leforgása alatt majdnem ezerötszázzal lett több követőm a hivatalos Facebook-profilomon. Az Instán is megugrott a követők száma pár százzal.

Azért azt megsúgom, hogy akkor sem követnek be ennyien egyszerre, amikor új könyvet adok ki, vagy fellépek valamelyik televíziós csatorna reggeli műsorában. De még ennek a közelébe sem ér az újonnan érkezők száma. 

Fura dolog ez. A legtöbben szeretünk leskelődni. Szeretjük megnézni, ha valaki szenved, ha valaki óriási drámát él át. Szeretjük látni a halált, a borzalmakat. Bár lehet, hogy konkrétan nem merünk odamenni a véres testhez, elborzadunk a látványától, de valamiért mégis nézni akarjuk. Jó tocsogni benne. Közben nagyokat sóhajtozhatunk, és szörnyülködhetünk.

Élvezzük, ha tocsoghatunk egy gyermekét elvesztő anya fájdalmában.
Alig várjuk, hogy posztoljon valamit.
Hogy megnézhessük, milyen állapotban van.
Kisírt-e a szeme, eléggé gyászol-e, eléggé fáj neki?
Ha pedig nem gyászol tisztességesen, ha nincs eléggé kiborulva, akkor pedig lehet, hogy még meg is dorgáljuk: bizony ezt nem így kéne, jobban kétségbe kéne esned. 

Akarjuk látni a halált. Talán azért, mert azt hisszük, velünk nem történhet meg.

Velünk nem esnek meg balesetek, nekünk nem ütik el a gyerekünket, a mi férjünket nem vágja agyon az áram, a feleségünk mindig jól veszi be a kanyart. Az anyánk nem lesz rákos, a nagymama nem szökik el amnéziásan éjszaka, és nem ugrik le a hídról, a barátnőnk nem zuhan le a repülővel, a haverunk nem ejti bele a hajszárítót a fürdőkádba. 

Mindezek kizárólag másokkal történnek meg, és mivel ezek annyira ritkák (legalábbis ezt szeretnénk hinni), hogy amikor véletlenül találkozunk velük testközelből, akkor látni akarjuk, hogyan zajlik. 

Az emberek azóta imádják a tragédiákat, amióta lemásztak a fáról.

Ha az ókori embernek lett volna Instagramja, akkor tuti, hogy élőben közvetíti a gladiátorjátékokat vagy a kocsiversenyen lovak által rommá tiport testeket. 

A Csernobil-sorozat népszerűsége óta például rohamosan megszaporodtak a Csernobilba látogató és ott szelfiző influenszerek (persze nem minden Csernobilba látogató turista készít szelfit, van, akit tényleg a történelem sötét foltja érdekel), és a Hableány katasztrófájánál is külön közölni kellett, hogy a roncs kiemelésénél legyenek tekintettel a kegyeletre az érdeklődők. 

A katasztrófaturizmus is olyan egyébként, mint a halál: mindig csak a másiknak van vele dolga. Az, aki beszél róla, soha nem csinálta, nem is csinálná, mert, ugye, az sosem esik bele ebbe a hibába. A katasztrófaturistát lenézzük, mert katasztrófaturistáskodni rém ciki. 

Aztán most mindenki otthon, vagy ahol éppen van, tegye a szívére a kezét, és vallja meg magának titokban: az életében legalább egyszer ő is fogta már a turistabatyuját, és legalább egy pillanat erejéig eldagonyázott egy rokon vagy egy idegen halálán, vagy nézett végig egy baleseti mentést, netán egy halálra gázolást, esetleg tördelte a kezét, amikor a szomszédhoz mentek helyszínelni, ahol apa megölte a gyereket meg anyát.

Egyébként történt egy ilyen eset a múltkor a Zöldlomb utcában. És én is az ablakban álltam. 

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Getty Images/ simonkr