–

Edit írása, ami arról szólt, hogyan került hozzá egy kisfiú, akit a szülei bántalmaztak és elhanyagoltak, majd hogyan élték meg mindannyian a fiú hazagondozását, mintapéldája annak, amit én a gyermekvédelemben eltöltött hosszú éveim alatt sosem értettem. Illetve tudtam, hogy miért van, hiszen ott volt a határozatban, hogy ideiglenes gondozásba kerül, de nem értettem.

Nem értettem, hogy ha egyszer a gyámhatóság úgy ítélte, a szülők, a környezet alkalmatlan a gyermeknevelésre, majd a gyerek hosszú éveket gyermekotthonban vagy nevelőszülőnél tölt támogató környezetben, ugyanez a hatóság hogyan tudja a sokszor számomra felületesnek tűnő felülvizsgálat alapján, szerintem könnyelműnek tartott döntéssel hazagondozni azt a gyermeket.

Igen, értem, változhat az ember, gyökeresen megjavulhat. Csak közben a gyermek is változik, hiszen gondoskodnak róla, nevelik. 

Azt is nehezen fogadtam el, hogy a gyermekotthonba a határozattól függően jöhettek látogatni a szülők. Szerencsére jóval kevesebben jöttek, mint akiknek ez meg volt engedve, így is igazolván, hogy jó döntés született, amikor elvették tőlük a gyereket. 

Akik viszont jöttek, általában nagyon megnehezítették a munkánkat. 

Azt, hogy volt, aki nem köszönt, nem beszélt velem, megértettem, a szemében én is annak a rendszernek a része voltam, aki elvette a gyerekét. Az már jobban zavart, hogy a gyerekek előtt minden szarnak elhordott, és folyamatosan, már amikor nem volt börtönben, arra igyekezett kényszeríteni a gyerekeket, hogy ne „csicskuljanak” be a nevelőknek, mondván, az ő gyerekei nem lehetnek csicskák. 

Ezek a gyerekek, amikor apa nem jött, mert börtönben volt, óriási, pozitív fejlődésen mentek keresztül, majd amikor megjelent, minden elromlott.

Amikor a négy ovis korú testvérpárhoz jöttek a szülők (anya újra terhes), az éppen gyámhatósági elbírálás alatt lévő, még gyerekkocsis testvérükkel, akkor mindig megborultam egy kicsit. Tudtam ugyanis, hogy mindkettő, a kicsi, és a még meg sem született is hozzánk fog kerülni. Tudtam, hogy amikor apa nem jön, éppen „külön vannak”, mert megverte anyát. És azt is tudtam, hogy most napokig nem fogok tudni bánni a kicsikkel, mert a látogatás, a hitegetés hatása alá kerülnek. 

 – Megjött anya meg apa is – szóltam az egyik látogatáskor.

 – Apa? Melyik? – kérdezte a legkisebb.

Az ígérgetés, hogy „már mindjárt elviszlek benneteket, kikerültök”, az édességek, a pillanatnyi ovis Kánaán, egyik kézben chips, a másikban kóla.

Haragudtam a szülőkre, nagyon haragudtam.

Nekem kellett utánuk a gyereket megnyugtatni, lehozni a valóságba, nekem kellett utána a felépített szabályrendszert betartatni, azért, hogy ne jussanak ők, és majd a gyerekeik olyan sorsra, mint akik miatt itt vannak. 

Rengetegszer kellett síró, ordító gyereket, ahogy üvölti, hogy „anyaaa”, visszakísérni az otthonba vagy beszedni az ablakból.

Anya, aki csak azért nem volt hajléktalan, mert a stricijénél lakhatott, aki folyamatosan bántotta.

Anya, akivel találkoztam hetente a strichelőhelyén, mert arra laktam. 

Anya, akinek nagy nehezen szereztünk egy helyet egy távoli anyaóvóban.

Anya, aki végül mégis a stricinél maradt.

Ez csak egy eset a hosszú évek alatt.

Számtalan helyzet, amit a felbukkanó, látogató szülő okozott.

És igen, volt pozitív példa, amikor a megfelelő állapotban lévő, (minden téren) szülőhöz visszakerült a gyermek. A gyermekotthonban egy, (lehetett volna kettő…) az átmenetiben három. Körülbelül hatszáz gyereknél tizenhat év alatt nem túl sok. Került több is haza, csak az már az elején látszott, hogy kudarc lesz, és senki sem gondolja komolyan. Már aki ismerte az ügyet.

Ezt le kellett írnom a miheztartás végett.

Alapvetés a pszichológiában, hogy a szülői kapcsolat mindennél erősebb. Karrierem elején ezt nehezen hittem el. Aztán láttam, ahogy azok a gyerekek, akik a soha fel nem bukkanó anyjukat következetesen kurvázták, és úgy tűnt, gyűlölik, a kikerülés előtt felbukkanó szülővel, mintha mi sem történt volna, cimboráznak.

Pedig tudták, mert elmondtam ezerszer, hogy fel fog bukkanni, és csak egy dolog miatt, ez pedig a kikerüléskor járó pénz. Ment az intelem a levesbe. Oly sokszor.

Sosem tudtam pótolni az anyát, az apát. Ezt meg kellett tanulnom. Szerencsére hamar ment. Nem volt egyszerű, de amikor sikerült, akkor lettem profi, és ezzel együtt, nem tudom megfogalmazni, mi… de az, ami azt hozta, hogy nem őrülök bele a munkámba. Hogy elvetettem a világmegváltást, hogy kialakítottam egy módszert, ami a saját túlélésemet is biztosította, aminek köszönhetően tizenhat évet tudtam lehúzni az otthonokban. A kérdésre, miszerint „Hogy bírod?”, meglett a válasz. És ez nem azzal járt, hogy nem adtam bele apait anyait (hm, milyen találó), kurvára beleadtam. Csak nem kergettem.

Megértem Edit fájdalmát. El sem tudom képzelni milyen érzés lehet az, hogy lett egy porontyod, akivel elkezdtek közösen „dolgozni”, és ami eredményeket hoz, majd ez az egész – sok év, rengeteg, istenem, mennyi energia, – mind kárba vész. Legalábbis úgy érzed. Több ilyen nevelőszülővel beszélgettem, akinek a gondozottja végül gyermekotthonba, hozzánk került. Legtöbbször azt érezték a legnagyobb gondnak, hogy hiába tettek meg mindent, egy idő után a szülő hatása erősebbnek bizonyult. De ezt tökéletesen leírta Edit.

Emlékszem, volt egy gyerekünk, nevelőszülőhöz került. Tudtuk, hogy semmi esélye, ha a vér szerinti szülő látogathatja, tönkreteszi mindkettőjüket. Már nem emlékszem hogy, de egy több száz kilométerre lévő nevelőszülőt találtunk, akihez nem fog tudni lejárni a szülő, és akkor is amíg nem a börtönben van, békén hagyja őket.

Nagyon szívesen lennék nevelőszülő. De addig, amíg a vér szerinti szülő, aki elbaszta az egészet, és tönkretette a gyermeke életét, belepofázhat az egészbe, akár csak egy pindurkányit is, nem leszek. Ugyanakkor minden tiszteletem azoké, akik ezt elviselik.


Zebegényi Péter