–

A mai magyar gyermekvédelmi törvények és szabályok szerint a gyerekeknek a vér szerinti családjukban kell nevelkedniük. A logika és a humánum azt diktálná ugyanakkor, hogy ezt a „mindenáron és bármi áron” felfogást a körülményeknek megfelelően kell kezelni – vagy akár figyelmen kívül hagyni!

Szeretnék veletek megosztani egy történetet.

Petit féltestvérével együtt öt évvel ezelőtt emelték ki a vér szerinti családból bántalmazó bánásmód és elhanyagoltság miatt. A család a várostól vagy tíz kilométerre lakott, bejárás csak autóval lehetséges. A gyermek apja akkoriban alkalmi munkákból élt. A fiú az első gyereke. Az anya alkoholista, nem dolgozott, a volt házasságából hat gyereke van, közülük kettő velük lakott.

Az anya eltitkolt terhességből szülte Petit. A háztartást nem látta el, a gyerekekkel nem foglalkozott. A kicsik sokszor éheztek, maszatosak voltak, semmire sem tanították őket.

Ezek gyakori veszekedést, sőt verekedést generáltak a felnőttek között. Gyakran járt náluk a rendőrség, a gyerekek rettegtek ilyenkor, sőt a verésből nekik is jutott. Peti ekkor négy és fél, fiú féltestvére tizenkét, lány féltestvére tizenhét éves volt. A nagyfiú kisegítő iskolába járt, a nagylány már elvégezte, Peti pedig óvodás volt. A négyéves kori értékelése alapján valószínűsítették, hogy enyhén szellemi fogyatékos. 

Miután kiemelték őket a családból, a két gyermek más-más nevelőszülőhöz került. Peti egy ötven év körüli egyedülálló hölgyhöz költözött, akinek a gyereke már elhagyta a szülői házat. A fiú teli volt félelmekkel, és erős lemaradásokkal küszködött az élet minden területén. A nevelőszülő a kezdetektől szeretettel, türelemmel fordult irányába. Az első naptól egy hétig „együtt sírtak”, ilyenkor a kisfiút ölbe kellett venni és a tenyerét csiklandozni.

Fokozatosan sikerült legyőzni a félelmet a fürdőkádtól, meggyőzni, hogy nem fog belefulladni. Sőt, együtt a rendőröktől sem kell rettegni, pláne ha nem tettünk semmi rosszat.

Viselkedésre és illemre tanította. Megismertette vele, hogy milyen esti mesét olvasni, mesekönyvet nézni, ölelni, esti jóéjt-puszit adni. A kisfiú szépen lassan megnyugodott, kivirágzott. A csendes Peti kinyílt, megtalálta a hangját, elkezdett érdeklődni a világ iránt. Amit más gyerekek két-három éves korukban sajátítanak el, azt ő öt-hat évesen. Megtanult közösségben élni, barátokat szerzett, játszott. Szépen végezte a feladatait, önállósodott a korának megfelelően. Kiderült, hogy jó kreatív képességei vannak, a rajzai színesek lettek, öt és fél évesen már térbeli autókat ábrázolt. Megismerte az ünnepeket, átélte azok örömét, szépségét. A nevelőszülő családja is elfogadta, rengeteg közös programot csináltak, ez segítette a gyermek érzelmi, erkölcsi és szellemi fejlődését. Két év után Peti azzal fejezte ki a szeretetét, hogy mamának szólította a nevelőanyját. 

Közben Petit a vér szerinti családja havonta egyszer látogatta, ami hol csendes, hol hangos, de mindig feszült hangulatú találkozó volt. Az apa harcolt a fiáért, többször fenyegetőzött, hogy elviszi engedély nélkül.

A szülők közti viszony is tovább romlott, mert mint kiderült, a nagylány és Peti apja évek óta szerelmi kapcsolatot folytatott a gyermek anyja mellett. Sőt, ekkor már első gyermeküket várták, amit két éven belül újabb gyermek követett. Végül az anyát elüldözték a házból. A láthatások feszült hangulatban, veszekedések közepette teltek, ezért a fiú sírdogálva jött el ezekről. Később a veszekedések megszüntetésére az apa és az anya külön időpontban láthatta a fiát. Ezután Peti félelmei már csak abban nyilvánultak meg, hogy az utcán gyakran megfogta a nevelőanyja kezét, főleg, ha a vér szerinti családja bármely tagjával találkozott. 

Az óvodai fejlődése a szakembereket is meglepte. Négy és fél évesen még azt sem tudta, melyik háziállat mit „mond”, de a sok törődésnek hála hat és fél éves korára iskolaérettnek nyilvánították. Az első tanítási naptól kezdve minden este átnézték a napi tanultakat, a hibákat javították, fél évig együtt olvastak esti mesét, majd Peti vette át ezt a feladatot. A gyermek megszokta a rendszerességet, megszerette az iskolát: a tanulást és az olvasást. A kezdeti bizonytalanságok és nehézségek ellenére az osztály legjobb eredményű fiú tanulója lett jeles bizonyítványával. A Nevelőszülői Hálózat szakemberei is dicsérték mind a fiút, mind a nevelőszülőt. A megyei hálózat ellenőrzése is elégedett volt, megismerve az előzményeket, a véleményük az volt, hogy Petit nem szabad visszaengedni a vér szerinti családjához. A három év után esedékes pszichológiai vizsgálat is kimutatta, hogy Peti egészséges lelkületű, nyugodt, vidám fiú lett, aki nagyon szereti a „mamát”, és ragaszkodik hozzá.

Másfél éve azonban az események nem várt fordulatot vettek. A területi felelős gyám álláspontja szerint a vér szerinti család megjavult, ezért már nincs ok a fiú nevelőszülői rendszerben tartására, megkezdődhet a hazagondozása. Ettől kezdve gyakrabban mehetett haza. Otthon igyekeztek a gyermeknek mindig ünnepet varázsolni a kezdetben kétórás, majd egy-három, később pedig hétnapos látogatásokon.

Ott nem kellett betartani a szabályokat, nem kellett fogat, kezet, fület mosni, nem kellett figyelni a rendre, nem kellett tanulni, olvasni, időben lefeküdni. Peti ezt mind kalandként élte meg, és élvezte a „szabadságot”.

Számára új és vicces volt, hogy öten aludtak egy ágyban, amit a nevelő kifogásolt. Ekkor lett saját ágya, de ha az ittas anya nem volt képes hazamenni a barátjához, akkor Peti mellett aludt. A nevelő ezt is megkifogásolta, hiszen a részegség miatt féltette a fiút. Otthon esténként akár tizenegy óráig lehetett bármit nézni a tévében, amitől másnap a gyermek nagyon fáradt volt, nem tudott tanulni.

Ezután Peti a nevelőszülőnél minden szabályt, rendszert kifogásolt, és igyekezett felrúgni. Egyre több lett a vita, a küzdelem köztük. A nevelőanya ezekről a felmerülő problémákról, és azok vélt okairól tájékoztatta a gyámot, de nem ért el eredményt. A válasz mindig ugyanaz volt: „Nincs indok a nevelőszülői rendszerben tartásra.”

Azaz nem számít, ha Peti tanulmányi lehetőségei elszállnak, nem számít, ha a jövőjét elvesszük, akkor is otthon a helye. A területi hálózat vezetője is ezt vallotta, és amikor ellenőrzésen volt a nevelőcsaládnál, a legnagyobb hibának a ruha- és cipővásárlásra szánt keretösszeg számlával igazolt felhasználásának hiányát tartotta. Az nem számított, hogy a szekrény teli volt ruhával, csak számla legyen! 

A nevelőszülő egyre tehetetlenebbnek érezte magát. A kisfiúnak varázslatos lett az otthoni – szabályok nélküli – világ. Megutálta az iskolát, a tanulást, az olvasást, a rendet és a rendszert.

A nevelőnek csak jelentős küzdelmek árán sikerült elérnie, hogy Peti továbbra is jeles eredménnyel tanuljon. 

Az ötödik évben megkezdődött a hivatalos hazagondozás, amit a gyám senkivel nem egyeztetett. Csak a vér szerinti családdal, a nevelőszülővel és a gyermekkel közölte. A hazaköltözést a tanév végére tervezte. Innentől már állandó harc folyt a fiú és nevelője között. Az otthonra kiadott tanulnivalókat csak részben végezte el, amit mégis, azt is figyelmetlenül, nagyon gyenge eredménnyel. A szabályokat szándékosan nem tartotta be, tudatosan gonoszkodott, bosszantotta a nevelőanyát. Iskolai feladatait nem akarta elkészíteni, sok esetben letagadta. Aztán még rosszabb lett a helyzet. A fiú és nevelője közti jó viszony sérült, ezért a nevelőanya úgy döntött, hogy a helyzet megoldhatatlansága és megromlott egészségi állapota miatt kéri a gyermek mielőbbi hazagondozását, hazaköltöztetését.

A költözés előtt három-négy héttel Peti már rájött, hogy valójában nem is akar hazaköltözni, csak a nevelőt akarta zsarolni a „szabadságért”. De ekkor már nem volt visszaút. Peti hazaköltözött. 

Azóta már nem kalandos az élet otthon: nincs reggelire makaróni és palacsinta; reggel negyed hatkor kell kelni, fél hétre már az iskolai ügyeletben kell lenni. Már nem olyan jó a szabályok nélküli élet. Már nem is olyan jó, hogy mindannyiuknak egy helyiségbe zsúfolódva kell élniük. Hogy nincs meg a nevelőcsaládban kialakított élet: a szoba, a rend, a játékok, a barátok.

De a legnagyobb baj, hogy a kisfiú már kívülállónak érzi magát a vér szerint családja körében. Öt évig nem volt ezzel a családdal. Ez idő alatt megváltozott, megtanult egy olyan életformát, amiben szeretett és tudott élni. Ezt a vér szerinti család nem ismeri. Náluk nem történt változás. Vajon lesz annyi elszántság Petiben, hogy tovább menjen az úton, amin a nevelőanyjával haladt? Még csak tízéves lesz! Ha nem tanul, elveszhet a szakmatanulási lehetősége. 

A nevelője és családja példakép volt számára. A vér szerinti családjából ki lehet példa? Az édesanya, aki iszik, talán soha nem dolgozott, és semmire sem tartja a tanulást? Vagy az apa, aki biztatja ugyan a gyereket a tanulásra, de segíteni nem tudja, hiszen olvasási-írási nehézségei vannak? Vagy a nővér, aki csak káromolja Petit, „analfabéta, hülye, lufnyának” tartja, és mélyen az öccse értelmi szintje alatt van? 

A hazaköltözéssel elvették a gyermektől az anyagi biztonságot is, a megszokott életszínvonalát. Öt évig jómódban élt, onnan került vissza szerény körülmények közé. Ahogy a mondás tartja, a szegénység nem szégyen, de a jólétből keserves visszaszokni.

Ráadásul a nevelőszülőn kívül senki nem készítette fel a gyereket erre a változásra. Ebben az átmeneti időszakban senki más nem segítette a gyermeket, szakember sehol sem volt.

Emellett felmerül az integráció jelentősége. Hát itt volt a lehetőség rá! Amikor kiemelték a gyermeket a családból, és lehetőséget adtak neki egy új életre, az lehetett volna az első lépés az integrálódás irányába! De a törvényhez való merev ragaszkodás és az önhatalmúlag döntő szakemberek elvették tőle az esélyt, én így látom.

Edit

 Kiemelt képünk illusztráció