„Van bennünk egy folyamatos izgágaság, hogyan csinálhatnánk ezt még jobban” – Egy szociális farm története

–

Aki a lehetőségeket látja mindenütt

„Amikor legelőször támogatásért folyamodtunk az első épület felújításához, annyira kezdetleges volt minden, hogy a meredek domboldalra kötéllel kellett felhúzni a pályázati bírálót, aki eljött ellenőrizni a helyszínt. Ő akkor azt mondta, hogy mi annyira őrültek vagyunk, hogy pont emiatt lát esélyt arra, hogy sikerülni fog a tervünk, bár nagy valószínűséggel úgyis belebukunk. Azóta ezt megköszöntük neki” – meséli Jakubinyi László a valóban rettentően meredek út tetején, amit vasúti talpfákkal kellett kirakni, miután egy nagyobb esőzés elvitte a fél hegyoldalt. De mintha az egész Szimbiózis Alapítvány ilyen lenne, egy felbolydult méhkas, pezsgő, dolgos közösség, ahol állandóan folyik az ötletelés, a megoldások keresgélése, a régi holmik átalakítása, újrafelhasználása. No meg persze a szükséges kiskapukeresés. Az alapítványt 1999-ben hozta létre László, aki nem is annyira alapítóként látja magát.

„Inkább úgy fogalmaznék, hogy ezt én gründoltam össze” – magyarázza nevetve.

Egy különleges farm

Fő célcsoportjuk az autizmussal élők és értelmileg akadályozottak, de más fogyatékossággal élőknek is próbálnak segíteni, illetve rendszeresen tartanak különféle civil szervezeteknek tanácsadást azzal kapcsolatban, hogyan tudnának még hatékonyabban működni. László első lépésként azt javasolja mindenkinek, hogy tanuljon meg Excelben álmodni.

A Szimbiózis Alapítvány jelenleg négyszáz családnak nyújt valamiféle segítséget, kinek szállást, kinek nappali ellátást, tehermentesítést vagy munkalehetőséget. „Öt házunk van, amit részben hitelből, részben adományokból építettünk fel. Volt, aki a téglát adta, volt, aki a csempét vagy épp az ablakot.” Fűzfás házuk, ami most készült el a napokban, tizenkét fogyatékkal élő ember lakhatásáról gondoskodik.

Emellett izgalmas táborokat és terápiás foglalkozásokat is szerveznek. Igen népszerű például az alpakás program, aminek két bohókás frizurájú patás a sztárszereplője.

Az alapítványnál 285 főállású alkalmazott dolgozik, körülbelül háromnegyedük fogyatékkal élő, illetve megváltozott munkaképességű ember. Mindenkinek megtalálják azt a feladatot, amit a leghatékonyabban, legszívesebben végez, a lehetőségek valóban nagyon színesek.

Lászlóék egyik fő célja, hogy mindenkit hozzásegítsenek az önálló életvitelhez – elnézve a szorgalmasan kosárt fonó, sajtot készítő vagy gombát termesztő dolgozókat, ez a szándékuk sikeres. Akit csak tudnak, visznek ki a munkaerőpiacra, a miskolci McDonald’sban például autizmussal élő fiú süti a sült krumplit, az Auchanban pedig már öt éve értelmi fogyatékos szeleteli a kenyeret.

A farm egyik műhelyében gyengénlátók, vakok, mozgáskorlátozottak szerelnek össze autókba való kapcsolókat egy volt óvónő vezetése alatt. Minden reggel nyolckor megkapják az alaplapokat és a műanyag gombokat, majd a tizenöt fős csapat délig összeszereli. Naponta átlag húszezer gombot kell felrakniuk, darabonként kilencven fillérért, és ha nem teljesítik a vállalt szerződéses kvótát a megállapodott minőségben, akkor napi ezer euró kötbért kell fizetniük. „Tavaly kétszer majdnem belefutottunk ilyen gikszerbe, akkor éjszaka jött mindenki, és csinálta hajnalig.”

Embertelen körülmények – ma is

László Erdélyből való, saját bevallása szerint a kommunista Romániában szocializálódott, az ottani intézményekben, de még mindig meg lehet őt lepni a mostani állapotokkal itthon is.

Látott már, nem is olyan régen, lakattal, lánccal lekötött autistát, és olyan intézményt is, ahol a szobákat nem kulcsra zárják, hanem minden dolgozó egy névre gravírozott kilinccsel jár ki-be, megakadályozandó, hogy az ellátottak kijöjjenek.

„Sok helyen a falból is árad a pisiszag – sajnos még mindig itt tartunk Magyarországon. Akkor is, ha nem beszélünk róla.”

Érthető, ha a szülők nem akarják ilyen helyre vinni a gyereküket. Húsz évvel ezelőtt nem volt választási lehetőségük, automatikusan az állami intézetekbe kerültek. Ma körülbelül nyolcvan-kilencven olyan otthon van, amelyek szülői kezdeményezésre jöttek létre. A Szimbiózis Alapítvány annyiban tér el ezektől, hogy nem szülők, hanem egy szakértői csapat hívta életre. De hogy meddig lesz utánpótlás, az eléggé bizonytalan. László, aki hivatása szerint gyógypedagógus, az ELTE-n is tanít. Hallgatóinak 99 százaléka kisegítő iskolában, egyéni fejlesztésben szeretné megvalósítani magát, többnyire külföldön, ahol napi négy órában teljes főállásúként dolgozhatnak, jóval magasabb bérért, mint idehaza. Az alapítványnál most értek el arra a szintre, hogy a bentlakásos kapacitásukra már nem találnak elég munkatársat. László csak tavaly hat emberének adott ajánlást, hogy külföldre mehessen dolgozni. Nem is hibáztatja őket, egy ilyen munkáért, amit náluk végeznek, külföldön nettó háromezer euró jár.

Apró, türelmes lépésekben

A Szimbiózis első otthonát csak tíz évvel az első tervek után sikerült csak megvalósítani. „Itt az első százmillió forint a kérdés, nem az első egymillió. Az még könnyen összejön” – magyarázza László. Először egy nappali intézményt hoztak létre egy ipari csarnok raktárépületéből. Elég fapados volt ugyan, de végre el tudták kezdeni a foglalkozásokat. Aztán 2004-ben vették meg az első majorságot Miskolcon, és azóta is javarészt hitelekből toldozzák-foldozzák a költségvetést. Most egy másik otthonban működtetnek színjátszó csoportot, de van parabike-klubjuk is, és sokat utaznak.

„Tavaly olyan problémánk volt, hogy mivel már tizedik éve nyaraltatunk a Balatonnál, a gyerekek elkezdtek panaszkodni, hogy unják” – meséli nagy nevetve. Az „unalmas” Balatonon kívül külföldre is sokat viszik őket, például a lengyelországi paralimpiára.

Hosszú távú célok

A legfontosabb kérdés azonban mégis az, hogyan tudnak túlélni, fenntarthatók lenni. Öt-tíz éves céljuk a teljes fenntarthatósági pálya megvalósítása, hiszen idővel elfogynak a támogatások, az EU-s források. Az lenne az ideális, ha elérnék azt az üzemszintet, amitől az egész szociális farm képes önállóan működni. A jogszabály szerint a lakók jövedelmének nyolcvan százaléka lehet a térítési díj, így részben azért is próbálnak mindenkit foglalkoztatni, hogy az a rész visszajöjjön a fenntarthatóságra. De a majorság minden négyzetmétere erről szól, nincs kiaknázatlan terület vagy lehetőség. Van kertészet, fóliasátor, egy régi pincében gombát termesztenek. Volt üvegház is, de azt tavaly elvitte a vihar, úgyhogy idén megpróbálják újra rendbe tenni. Van egy darab erdőrészük, az ott összeszedett faágakat ledarálják, ebből saját fűtőanyagot, pelletet, brikettet gyártanak. A piaci alapon működő konyhában már hajnali ötkor kezdődik a munka, hiszen az ebédfutár szolgálatuknak legkésőbb 11-re ki kell szállítania a 256 adag ételt a címekre.

A legfrissebb terv pedig az, hogy az erdei iskolájukba és a vendégházakba saját készítésű edények kerüljenek, egyenesen a frissen megszerzett fazekasműhelyükből.

Állatokat is tartanak, szamarat, alpakkát, lovat és kecskéket – utóbbiak tejéből pedig a sajtüzemben készítenek finomságokat, amiket a városi piacon értékesítenek immár nyolc éve egy mozgássérült bácsi segítségével. A sajtkészítés azonban szezonális, december közepétől március végéig nincsen kecsketej, ezért most azt fontolgatják, hogy vesznek egy-két tehenet is. Emellett nagy sikerrel működik a tyúklízing programjuk is.

Kiskapuk és nagy akadályok

Sokat kell a jogszabályokkal és a módosítási javaslatokkal is foglalkozniuk. Jelenleg az a felállás, hogy ha egy otthonban valaki termeszt, mondjuk, egy szem paradicsomot, akkor azt, mivel szociális intézményről van szó, nem eheti meg, mert tiltja az élelmiszer-hatóság. Tavaly például volt egy ilyen faramuci incidensük, ami miatt kétszázezer forint büntetést kellett fizetniük. Az egyik hétvégére hazalátogató lakó a nővérétől csomagban kapott egy kis sütit meg hurkát, kolbászt. Másnap kijött a Nébih, és mivel az élelmiszerekről nem tudtak számlát bemutatni, az ételt ki kellett dobni a kukába, leönteni hipóval, majd a büntetést kifizetni.

Az ilyen kellemetlenségek elkerülésére lett végül László őstermelő is, alapított egy mezőgazdasági céget, de mellette a minisztériumokkal együtt dolgozik a jogszabály-módosításokon is.

„Mindig van bennünk egy folyamatos izgágaság, hogyan csinálhatnánk jobban, megfelelve a mindenkori előírásoknak.”

Közösségi élet

Most épp panzió épül, wellnessrészleggel, ennek egy része a főszezonban piaci alapú lesz, egyébként pedig fogyatékosokat nevelő családok üdülhetnek ott, a tervek szerint ingyen. Óriási igény van ilyesmire, tavaly például egy olyan anyuka és a gyereke szállhatott meg náluk, akik először alhattak másutt.

Sok olyan ember kap náluk kikapcsolódási lehetőséget, akinek valóban kérdés, hogy gyógyszerre vagy buszjegyre költi-e a pénzét.

Az állandó lakók közül mindenkinek saját szobája van, privát fürdőszobával, és az állami intézményekkel ellentétben itt a berendezés is egyéni, olyan, amilyet a lakók szeretnének. Van, aki a kissé visszafogottabb dizájnú enteriőrt kedveli, mint például Takács Éva, egy nem beszélő, autista, hallássérült lány, aki viszont nagyon jól tud olvasni. „Van egy olyan heppje, hogy ha valamit lát az asztalon, azt mind kiteszi a kukába. Ezt a lakótársak nehezen tolerálják” – ad magyarázatot László a legtöbb ajtón olvasható feliratra: „Takács Éva, ne gyere be!”

Olyan lakó is akad, aki leginkább rózsaszínben és romantikusban képzeli el a világot, gyönyörűen berendezett lányszobája minden látogatónak mosolyt csal az arcára. Tamara szép képekkel is dekorálja az otthonát, legtöbbször a párkapcsolatait és a szerelmét rajzolja le. Olyan ügyes, hogy kiállítása is volt a Kogartban. Egy másik lány pedig – az Autistic Arttal való együttműködés keretében – a Szépművészeti Múzeumban állított ki.

A farm lakói az étkezőben mindennap kétfogásos ebédet, majd délután uzsonnát kapnak. Jó egy héttel korábban kinyomtatják a menüsort, hogy legyen idő tanulmányozni, és aztán ahhoz tartják is magukat, hiszen a legkisebb eltérésből is óriási botrány lehet.

Vár is vár

„Mindig azt szoktam mondani, aki nálunk dolgozik, annak naponta huszonnégy órája plusz egy éjszakája van” – meséli László, és valóban így lehet, hiszen a majorban mindig történik valami. A Baráthegyi kincsestár gazdaságában levendulás kecskeszappan, szalvétatechnikával díszített, merített papírból fűzött jegyzetfüzet, almalekvár, sütőtökös zöldségkrém készül. A diósgyőri vár turisztikai látványosságként felhúzott kicsinyített másolata pedig nemcsak rendkívül mutatós, de remek játszótérként szolgálhat az idelátogatóknak.

A várban ugyanis temérdek régi szerszám és eszköz is megtalálható, régi, már elfeledett mesterségek emlékének őrzői.

A vajköpülőtől kezdve az áfonyabokor-hámozón át a jópofa, kézi vezérlésű magültető gépig mindent ki lehet próbálni, a nyirettyűs faesztergával pedig akár saját gyártmányú kanalat is készíthetünk. De épül a menyasszonyi szoba is, az örökké tervező László egyik ötlete ugyanis az, hogy a náluk szervezett lagzikon fogyatékkal élők segíthetnek, és szolgálhatnak fel. „Külföldön egyre nagyobb divat, hogy az esküvőre szánt pénzt a vendégek adományként felajánlják egy szervezetnek. Mi akár ebbe a modellbe is beleilleszkedhetünk.”

És hogy mi ad Lászlónak erőt ehhez a tengernyi tervhez és munkához? „Szépeket álmodom” – feleli a kérdésemre.

Fiala Borcsa

Kiemelt kép: Szimbiózis Alapítvány