–

Adri gondolatmenetével mélyen tudtam azonosulni

Hiszen magam is számtalanszor értetlenkedtem már, amikor például az elvileg Vekerdy-rajongó szülők felháborodva támadtak le alsós tanítókat, akik véleményük szerint elfogadhatatlanul kevés házi feladatot adnak fel a gyerekeknek. Vagy akik buzgón hangoztatták Vekerdy elméletét az introvertált gyerekek értékeiről, de azért biztos, ami biztos, a hatéves introvertált, kifejezetten szelíd fiúkat egy keménységéről és szigorúságáról híres fociedzőhöz kényszerítették, hogy azért „mégiscsak keményedjen már meg egy kicsit az a gyerek, és ne legyen olyan mimóza”.

Bár rengeteg olyan gyerekekkel, neveléssel kapcsolatos kérdés van, melyben az elmélet és a gyakorlat sokszor nem találkozik egymással, talán mindezen kérdések közül a legnehezebb és leginkább mély, átgondolásra késztető téma: a gyerekek között lévő erőszak.

Igen, valóban minden sokkal egyszerűbb lenne, ha bármilyen probléma felmerülésekor találnánk valakit, akire ujjal lehet mutogatni… sokszor már az sem számít, hogy felnőtt vagy gyerek-e az illető, a virtuális világban különösen. Lényeg, hogy egy bűnbak megnevezése leegyszerűsít mindenfajta képletet, és azt látom, sok konfliktusnál erre törekszünk. Ez viszont sosem vezet a megoldáshoz, inkább további konfliktusokat szül, lehet, hogy először csak két gyerek közt volt egy kis feszültség, de mivel a felnőttek kezükbe vették az ügyet, ezért már a szülő haragszik a másik gyerekére, annak a szüleire, aztán már egyre több gyerek haragszik egymásra, szülők haragszanak a pedagógusra, aki pedig esetleg a szülőkre, és az egész közösségben áll a bál. Kis túlzással persze, de a konfliktuskezelésünk körülbelül ide szokott kifutni.

Ahhoz, hogy a gyerekek egymás közti agresszivitását megpróbáljuk kezelni, több dolgot nagyon fontos tisztázni, mert sokszor össze vannak mosva olyan dolgok, amelyeket igenis külön kellene választani.

Nincs problémás gyerek, csak olyan, akinek problémái vannak

Ezt hajlamosak vagyunk igen sűrűn figyelmen kívül hagyni.

Az a gyerek, aki másokat bánt, valószínűleg saját maga is komoly problémákkal küszködik.

Vagy őt is bántják, vagy semmi keretet nem kapott, vagy átmeneti nehézségei vannak, vagy a feszültségkezelésben vannak lemaradásai… és sorolhatnám a végtelenségig. Ami soha nem azt jelenti, hogy ha „szegénykének” problémás az élete, akkor ő bánthat másokat, hanem azt, hogy több segítséget igényel a konfliktuskezelésben, az indulatainak a kontrollálásában, mint más gyerekek.

Soha nem várhatjuk a gyerekektől, hogy tűrjenek el bármilyen bántást, és nem menthetjük fel az agresszív gyereket sem, mert nehézségei vannak. És azt sem, hogy lépjenek túl a saját fájdalmukon, majd – saját magukat háttérbe szorítva –, a másikat értsék meg. Minden gyereknek joga van a saját érzéseihez. Csak felnőttektől várhatjuk el, hogy értsék: az agresszió is egyfajta frusztrációból ered, és a „problémás” gyereknek is jár a segítség.

Mindenfajta bántalmazást, akár csúfolás, akár megalázás, akár fizikai erőszak, akár kiközösítés, a felnőttnek kezelnie kell.

Nem nézhet félre, nem tehet úgy, mintha nem látná, kötelessége a helyzetet leállítani. A „problémásnak” tartott gyereket nem kiközösíteni kell, nem bűnbaknak kinevezni, nem ujjal mutogatni rá, vagy esetleg a folyosón jól elkapni, hanem segítséget kell adni neki. Ez elsősorban a pedagógusok feladata, de ha az már kevés, el kell küldeni az iskolapszichológushoz vagy terápiára.

Egy gyereket nem moshatunk össze a viselkedésével

Egy viselkedést, egy cselekedetet lehet rossznak minősíteni, de egy gyereket soha. A leginkább imádnivaló gyerekek is tudnak időnként borzalmasan viselkedni, és ne legyünk álszentek, ne kergessünk illúziókat, a legjobb családból származó, legjobban nevelt gyerekek szintén.

Ha egy gyerek soha nem keresgéli a határokat, én aggódni kezdek, akkor lehet, hogy ott valami nem kerek.

(Csak az ilyen típusú gyerekek körül nem csinálunk nagy felhajtást, mert mindenkinek kényelmes.)

Ha egy gyerek bánt egy másikat, lehet érte haragudni, le kell állítani, legyenek a tettének következményei. Olyan következményei, melyek segíthetnek a jó és a rossz megkülönböztetésében, de nem vonják meg a szeretetet, nem alázzák meg, és nem tipornak bele a lelkébe.

A cselekedetét minősíthetjük, de a gyereket nem. A cselekedetétől elhatárolódhatunk, de a gyerektől nem.

Csak úgy tudunk segíteni a bántalmazó gyereknek és az áldozatnak is, csak úgy tudjuk kezelni a konfliktust, ha mélyen tudatosítjuk magunkban és a gyerekekben is, hogy senki nem egyenlő a viselkedésével, mindenki sokkal-sokkal több annál.

Agresszió vagy életrevalóság, szelídség vagy gyengeség

Legalább ugyanilyen fontos lenne különválasztani az agressziót az életrevalóságtól, és a szelídséget a gyengeségtől.

Imádtam Adrinak azt a mondatát, hogy „a szelídséghez hatalmas erő kell”. Olyan sokszor csúfolják a szelíd gyerekeket azzal, hogy mimózák, túl gyengék, pedig valóban irigylésre méltó erejük van.

A szelídség tehát véletlenül sem egyenlő a gyengeséggel, ártalmas összemosni a két fogalmat, és még ártalmasabb a szelídséget gúnyolni, vagy megpróbálni megváltoztatni. Valóban látni sokszor, hogy „illemből” megszidják a szülők az agresszív gyereküket, mert érzik, hogy azt várják tőlük, valójában viszont dagad a mellük a büszkeségtől.

Végtelenül károsnak tartom azt, hogy csak szélsőségekben tudunk (merünk?) gondolkodni, mintha egy gyerek csak domináns vagy alárendelt lehetne, csak agresszív, vagy  csak áldozat. Attól, mert nem bánt mást, még nem lesz áldozat. Semmi köze nincs a kettőnek egymáshoz. Nem szabadna úgy látnunk egy gyerektársaságot, ahol csak farkasok és bárányok vannak, és akkor, ha már választhatunk, a mi gyerekünk inkább legyen farkas, mint bárány.

Muszáj színekben gondolkodnunk, muszáj a szélsőségeken kívül az árnyalatokat is látnunk, különben úgy neveljük a gyerekeinket, mintha az egész élet egy háború lenne… aztán meg csodálkozunk, hogy tele vannak a gyerekpszichológusi rendelők szorongó és agresszív gyerekekkel? Hagyunk nekik más választást?

Ha merünk árnyalatokat is látni, akkor sajnos be kell látnunk, hogy nincsenek mindenre kész válaszok. Hogy nincs mindig (szinte sosem) egyetlen bűnbak. Hogy néha nem tudjuk, mit tanácsoljunk a gyerekeinknek, mi lenne a jó megoldás. Hogy semmi nem olyan egyszerű, hogy van néhány problémás gyerek az osztályban, aki mindent tönkretesz, és kész.

Hogy nem olyan egyszerű, hogy mindent a pedagógusok számlájára lehetne írni. De annyira sem, hogy mindenért mindig a szülőket lehetne okolni.

A gyerek az gyerek

A legelső, és – szerintem – legfontosabb dolog az iskolai/óvodai bántalmazások elleni küzdelemben: soha nem lehet elfeledkezni arról, hogy a gyerek az egy gyerek. Nem egy kicsinyített felnőtt, nem egy tökéletlen felnőtt, akiből nekünk kell embert faragnunk. Vagy akitől ugyanannyit várhatunk, mint egy felnőttől.

Egy gyerek, amíg gyerek, fejlődésben van. Nem csak a teste, a lelke is. A gyereklét egy folyamat, vagyis folyamatos változás. Nincs „jó” meg „rossz gyerek”. A gyerek viselkedése is reakció. Mindenre, ami őt körülveszi, ami rá hatással van.

Éppen ezért hatalmas öngól egy agresszív gyereket kiközösíteni, bűnbaknak használni, megvonni tőle a szeretetet, megalázni, vagy állandóan minősíteni, és ítélkezni fölötte. Mert minél több elutasítást, bántást, megalázást kap a környezetétől, annál durvább lesz az erre való reakciója, a viselkedése. Csak ront a helyzeten. Tovább nő a frusztrációja, ami még több agressziót vált ki belőle.

A helyes viselkedés, a mások érzéseinek tiszteletben tartása, a jó és a rossz megkülönböztetése, az érzelmek szabályozása egy tanulási folyamat. Minden gyereknek. A folyamatot befolyásolja, hogy mennyi segítséget kaptak ebben, hogy milyenek a körülményeik, milyen élethelyzetben vannak, és még sorolhatnám. Ez ugyanolyan tanulási folyamat, mint a járás, a szobatisztaság, a beszéd, az írás. Aki valamiért később tanul meg járni, beszélni, annak ritkán szoktak felnőttek nekiugrani. Segítséget kapnak, mozgásterápiát, fejlesztőfoglalkozásokat, gyógytornát…

Ha egy gyerek az érzelemszabályozásban, az indulatkezelésben vagy akár az önvédelemben durva lemaradást mutat, annak is oka van.

Abból is azt kellene leszűrnünk, hogy segítségre szorul, mert le van maradva, és ezt kötelességünk neki megadni. Ha egy gyerek bánt egy másikat, két nagyon gyakori reakció van a felnőttek részéről. Az egyik, amiről Adri is írt, hogy nem avatkoznak közbe, mondván, „tanulja meg magát megvédeni az a gyerek”. A másik, hogy a bántalmazó gyereknek nekiesnek a szülők és a pedagógusok. Egyik sem vezet eredményre.

Önvédelem és szélsőséges reakciók

Az önvédelem csakúgy, mint az érzelmek, indulatok szabályozása egy tanulási folyamat.

Az a gyerek tanulja meg megvédeni magát, akit megvédenek.

Úszni sem úgy tanítjuk meg a gyerekeket, hogy bedobjuk őket a mély vízbe, és a medence szélén állunk tétlenül… mondván, tanuljanak meg fennmaradni a vízen. Az a gyerek tanulja meg megvédeni magát, akit megvédünk. Aki lát erre példát. Hogyan is állhatna ki magáért egy gyerek, ha soha senki nem állt ki érte?

A másik szélsőséges reakció, mikor nekiesik a felnőtt a gyereknek. Volt egy cikk arról, amikor egy bölcsis gyerek anyukája megharapott egy másik bölcsis gyereket, amiért ő megharapta az ő gyerekét. Van, hogy tanár amiatt pofoz meg egy gyereket, mert ő bántott egy másikat. Hogy mi ezzel a probléma? Ilyenkor nem a medence széléről nézi a felnőtt, ahogy fuldoklik a gyerek, a felnőtt így fuldokolva akarja őt megtanítani úszni. Úgy próbálja meg a helyes viselkedésre tanítani a felnőtt a gyereket, hogy saját maga sem viselkedik helyesen. Úgy próbál az agresszió ellen nevelni, hogy maga is agresszív.

A gyerekek közti bántalmazást, a problémás viselkedést, a bántalmazó-, vagy áldozatszereppé válást, az indulatkezelést ugyanúgy kellene kezelnünk, mint bármely más fejlődési folyamatot.

Sok kommentben olvastam, hogy „természetes, ha a testvérek bántják egymást”. Természetesnek tekintjük a gyerekek közti csúfolódást. A pelenkába pisilés is természetes, mégis megpróbálunk tenni ellene, segíteni a pelenkáról való leszokásban. Nem úgy, hogy ütjük azt, aki bepisil, és nem is úgy, hogy magunk is pelenkában papolunk arról, mennyire helytelen viselkedés ez. Hanem felnőttként, példát mutatva, szeretettel segítve. Ha pedig ez kevés, szakember segítségével kiegészítve.

Miért nem hatékony ugyanez a gyerekek közti erőszak témában is?

Itt lenne az ideje, hogy a szélsőségek közt észrevegyük az arany középutat. Amely nem az erővel, agresszióval, megfélemlítéssel való kezelése a problémának, és nem is a félrenézés, vagy „kimaradás” a konfliktusból. Hanem a szeretettel fegyelmezés, melynek a kultúrája sajnos még igen gyerekcipőben jár. Közbeavatkozni, megvédeni a védelemre szorulót, és határozottan leállítani a bántalmazást. Határozottan, szeretettel.

Be kell látnunk, hogy a bántalmazó és az áldozat gyerek ugyanúgy segítségre szorul. Mindkét viselkedés egy segélykiáltás. Amit kötelességünk meghallani.

 Sebestyén Eszter