Azt mondod, kedves egészségügyben dolgozó kollégám, akárcsak sok laikus véleményalkotó, hogy majd akkor lesz itt tényleges reform, ha teljesen összedől az egészségügy.

Azt mondod, hogy akkor majd lesz nemulass, akkor már végre cselekedni kell, a mostani egészségügy helyét égessük fel, hintsük be sóval, és csináljunk utána valami alapjaiban újat.

Azt mondod, csak a jelenlegi rendszer teljes összeomlása után teremthető új rendszer.

Fáradt vagy, és én értelek, de minden tiszteletem mellett én azt mondom, nincs igazad.

Az egészségügyi rendszer sosem fog a szó szoros értelmében összedőlni. Soha nem fogja sem külső nyomás, sem belső akarat ilyen szembetűnő és visszafordíthatatlan sorsra juttatni a rendszert. Nem dől össze, nem hullik darabjaira, valamilyen formában mindig állni fog – így hát nem érdemes várni a drámai fordulatot, sokkal inkább keresni kell az apró változtatási lehetőségeket. Igen, nekünk, benne dolgozóknak, ha már más nem teszi.

Nem hiszel benne? Pedig nem az optimizmus és a romantikus naivitás, hanem a realizmus beszél belőlem, amikor azt mondom, ez a rendszer nem dől össze. Öt érvem van, akad köztük szomorúan valóságos, és van köztük szívet melengető is. Meghallgatod? Megvitatjuk? Rólunk szól.

1. Királyok, bárók és hűbéresek

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Te is tudod és én is, hogy egészségügyünk egy feudalista, merev rendszer – nem sokban különbözik társadalmunk más feudalista és merev rendszereitől. Orvosbárók és hűbérurak osztották fel egymás között ezt a törékeny világot, és kezdtek el uralkodni saját kamarájuk, szakmai szervezetük, kórházuk, osztályuk, részlegük felett úgy, hogy talán el is vesztették eredeti, – talán még a közérdeket és a betegeket szolgálni kívánó – szempontjaikat is, teret engedve saját, kevésbé köz-, ám sokkal inkább öncélú szándékaiknak. Mandátumaikat folyamatosan és sorozatosan hosszabbítják önmaguknak és egymásnak, titulusokat gyűjtenek- és alkotnak olykor maguknak, és elvárják, hogy megszólításukkor mindenki más kínosan ügyeljen megnevezéseik pontos sorrendben történő kimondására.

Alászolgája, professzor urak, igazgató urak és főorvos urak!

Ami a megújulás beengedését és saját érdekeik másodvonalba helyezését illeti, olykor pont annyira merevek, mint a rendszer, ami teret engedett nekik. Kimozdíthatatlan bástyaszerepükből adódóan, ha rajtuk múlik, sosem fog összeomlani az az egészségügyi struktúra, ami évtizedek óta kiszolgálja őket.

2. Oszd meg és uralkodj!

Egységben lenne az erő, de egység nincs. Szemben áll orvosbáró az orvosbáróval, vazallus az orvosbáróval, de olykor vazallus a vazallussal is, ha éppen úgy adódik. Ugyanis irigykedve tudja egymást nézni orvos és orvos, orvos és nővér, nővér és nővér is. Emberi játszmákba kezdünk, holott mindannyian ugyanazokkal a gondokkal küzdünk, ugyanúgy túlhajszoltak vagyunk, és ugyanúgy a teljes valónkkal harcolunk napról napra az egészségügy irracionalitásai ellen – az egyre növekvő terhelés mellett. Megosztott réteg vagyunk mi, az egészségügyben dolgozók rétege, valós összefogásra nehezen ösztönözhetők, és ezáltal nagyon kiszolgáltatottak a mindenkori politikának. Nincs ez másképp az egészségügyön kívüli világban, napjaink társadalmában sem.

Ahhoz, hogy a mostani rendszer belső elhatározásra, hirtelen vegyen drámai fordulatot, közös akaratra lenne szükség. Közös akarat pedig nincs.

3. A betegek hálája?

S ha már „oszd meg és uralkodj!”, nem lehet nem beszélni a hálapénzről, mint az összefogást és az egységet legjobban rontó tényezőről. Tucatnyi érvet lehet felsorolni a hálapénz ellen, mert világosan követhető, hogyan csorbítja a betegek érdekeit, hogyan sorolja át a prioritásokat emberéletről fiskális kérdésekre, és hogyan kuszálja össze a műtéti és vizsgálati várólistákat. Nagyon összetett kérdéskör a hálapénz jelenléte, de talán legbelül mindannyian érezzük, – hálapénzt adók, hálapénzt kapók és hálapénzt elutasítók egyaránt –, hogy egy vágyott, optimális rendszerben nem lenne létjogosultsága a hálapénznek: annak bérként vagy megvásárolható külön szolgáltatásként kellene megjelennie.

Amíg azonban ennyire átszövi és gúzsba köti társadalmunkat a paraszolvencia hálátlan jelensége, az ezt övező titokféltés, irigység és feszültség áttörhetetlen falakat emel közénk.

4. Az egyetlen út, amit ismerünk

Az egészségügy jellemzően egy életre kijelöli számunkra az utat, amin később mozogni fogunk. Bár rendelkezünk szabad akarattal, többségünk nem hagyja el élete során az egészségügyi pályát: egészségügyi szakközép, nővérképző, főiskola, kórház, vagy éppen: elit gimnázium, orvosi egyetem, kórház vagy rendelőintézet. Képzések, továbbképzések, kamarák, licencvizsgák, szakvizsgák és másodszakvizsgák… olyan mérföldköveket fektetnek le egy egészségügyi dolgozó életében, melyekbe jellemzően túl sok évet és energiát fektettünk ahhoz, hogy később egyszerűen csak feladjunk mindent, és tömegesen hagyjuk el a pályánkat. Az egészségügyi dolgozók többségének nincs másik reális alternatívája, ahol dolgozni tudna, így amíg mi vagyunk, a rendszer is van. Mi magunk vagyunk a rendszer. Kézzel fogható persze a külföldre vándorlás hatása, ami nem mutatott érdemi csökkenést az elmúlt években, de az sem olyan mérvű, hogy a rendszer teljes összeomlása fenyegessen.

Mert, ha valamiben igazán jók vagyunk mi, egészségügyi dolgozók, az a nyomás elviselése.

5. Hivatástudat

A legfontosabb érvemet ötödiknek hagytam – részben azért, hogy ne rossz szájízzel záruljon a felsorolásom, részben, hogy nyomatékot adhassak neki. A legfontosabb ok, ami miatt nem fog összedőlni az egészségügy, az az, hogy többségünk hivatástudatból lépett a pályára. Emlékszel még? Azért jöttünk, hogy emberekkel foglalkozzunk, embereken segítsünk, embereket szolgáljunk. Még ha az egészségügyi dolgozók jelentős része komoly kiégéssel küzd is, és az emberközpontúsága ebből adódóan fájóan csorbult az évek alatt, valaha szinte kivétel nélkül azért választottuk ezt a pályát, mert emberek között, emberekkel akartunk foglalkozni.

Bár a kiégés kérgessé és durvává tudja tenni a felszínt, a legtöbb egészségügyi dolgozóból előhívható végszükség esetén az emberség.

Hiszem, hogy egyszerűen nem hagynánk, hogy a szó szoros értelemében összedőljön a rendszer, és ebben az összedőlésben mások élete, és egyben a saját életutunk kerüljön veszélybe.

Érdemes néha a hivatástudatunk gyökereihez visszatérni.

Tehát összefogás ugyan nincs, de kitartás körömszakadtáig még sokáig lesz. A kínjukban külföldön szerencsét próbálók és a kevés pályaelhagyó hiányát ugyan nagyon megérzik a maradók, de mivel eddig is a másod-, harmad-, negyedállások és tizenkét órás műszakok véget nem érő ciklusaiban dolgoztunk, nem lesz ez később sem másképp. Az alulfinanszírozottság és az örökös munkaerőhiány miatt ugyan bezárnak osztályokat, sőt, néha kórházakat, az eszközhiány állandó, az infrastruktúra sok helyen múlt századi, de még ezek sem hoznak valós összeomlást. A rendszer, aminek a legfontosabb alkotói mi magunk vagyunk, áll, és sokáig állni fog, még akkor is, ha – a szó tényleges- és átvitt értelmében – a falai repedeznek is.

Így hát azt mondom neked, kedves kollégám, ne arra várj, hogy majd egyszer valamiféle csoda folytán összedől fejünk felett a régi rendszer, és az összedőlő romjain új, stabil világ épül. Telik az idő, és egyre fáradunk ebben a meddő várakozásban. Vedd észre: az egészségügy ugyanazoktól a betegségektől szenved, mint korunk társadalma, és ahogy ott sem egy mindent elsöprő forradalomnak kell meghoznia a változást, úgy viharvert egészségügyünkben sem várható és remélhető a teljes összeomlás romjain történő újraéledés.

Ezt a rendszert, akárcsak a társadalmunkat, apró lépésekkel kell gyógyítani, a saját felelősségünk felismerésével: nemet mondva a korrupcióra, a feudalizmusra, a szokásjogokra és az átláthatatlanságra, nemet mondva a játszmákra, a „ki-ha-én-nemekre”, az örökös szembenállásra.

Csak apránként, összefogással, közösen tudunk tenni a jövőnkért. Gandhi után szabadon: nekünk kell lennünk a változásnak, amit látni szeretnénk a rendszerben. Mert mi alkotjuk a rendszert.

Máté-Horváth Nóra