Még soha nem voltam mentőben, ami elég fura, hiszen a betegségem kezdete óta eltelt öt évben simán vihettek volna, mert volt számtalan eset, amikor kórházba kellett menni. Sürgősebb, meg nem is olyan sürgős. Ennyire akut azonban még nem volt, mint a hétfői… És akkor most ott termett a lehetőség, hogy alaposan megvizsgáljam belülről a mentőkocsit, de nem nyitottam ki a szemem.

A mentőkben mindig van valami végleges, a tudat (vagy inkább érzés), hogy hivatalosan is baj van. Így hát csak imádkoztam ott, csukott szemmel, hogy ne szirénázzon, mert az már tényleg nagy gázt jelent.

Szóval ott volt a lehetőség, hogy végre lássak belülről egy mentőautót, én pedig nem éltem vele. A mentőorvos, aki egyébként kiválóan és kedvesen végezte a dolgát, kérdezgetett a munkámról, gondolom, ez valami protokoll, hogy ébren tartsák az ájulás közeli beteget. Aztán úgy vettek, vittek, hajtogattak, mint valami rongybabát, mintha nem is az én testem volna.

Mondjuk, már öt éve ez nem is az én testem. Vagyis… nem csak az enyém. Annyian látták már meztelenül, elgyötörten, csontig fogyva, kopaszon, szinte élettelenül, meg vizsgálati lapokon milliméterre kielemezve, egy gépen keresztül monitoron, kontrasztanyagoktól kivilágítva, felvágva és kifordítva, hüvelyi úton és análisan, hogy ez a test már nem csak az enyém.

A mentő befutott a Jánosba. A kórház bejárati falára épp aznap reggel rajzolták fel a gőzmozdonyozó miniszterelnököt, és nagyjából abban az időben, délelőtt, amikor bevittek, már festették is le gyorsan.

Mentős fiú kihajtogat, felkap az ölébe, lerak, betol, átpakol. Nővér vénát keres, mondom neki, ne a kézfejbe, arról rosszak a kemó miatt az emlékeim. Vizsgálat a belgyógyászaton, fájdalmas ultrahang, ultrahangos főorvos asszony lebasz, hogy miért nem a sebészeten vagyok, közben azt gondolom, hogy „anyádért”, de annyira szarul vagyok, hogy nem szólalok meg. Mert mégis, mit lehetne erre válaszolni? Ott vagyok, ahova vittek.

Vizsgálat közben semmit nem mond, alaposan gyötri a hasamat, csúszkál a gép feje a bevazelinezett hegemen, azt mondja „Nem lát semmit, de tényleg ennyire fáj?” Nem, dehogy fáj, csak szimulálok, meg amúgy sincs jobb dolgom hétfőn délben, feltétlen be akartam ide jönni a húgyszagú belgyógyászatra, hogy körbenézzek.

Közben végig arra gondolok, hogy ez nem az én testem.

Hatvanéves beteghordó továbbtolja a már nem is az én testemet a sebészetre. Ott is levetkőztetnek, megnyomorgatnak, megkérdezik, miért nem ide hoztak egyből. Arra gondolok, hogy bárcsak lenne nálam egy atombomba. Aztán ott sem találnak semmit.

És akkor megyek a nőgyógyászatra, ahol vezényszóként hangzik felém a „Vetkőzzön le alulról teljesen!”. Beviszem a nem is az én testem a kis billenőajtóval elválasztott öltözőbe, lefejtem magamról a nadrágot, ami a könyökhajlatomban lévő vénába beleszúrt kanül miatt elég nehézkes, közben rohadtul fáj a hasam, épp tombol a második fájdalom-roham, alig bírok állni. Felfekszem a vizsgálóágyra, szétrakom a lábam, ami a nem is az én törzsemből áll ki, a doki segít, majd egy kibaszott szó nélkül belém vágja az ujjait. Annyira rosszul vagyok, hogy csak meglepődni bírok.

Olyan régen vizsgált már a saját dokimon kívül más, hogy el is felejtettem, mekkora vadbarmok (is) dolgoznak ebben a szakmában. Mondom, „nem lehetne finomabban?”, „ja, de”, jön a válasz, és belém vágja az ultrahangos rudat, amit úgy forgat a vaginámban, mintha épp belülről kenegetné olajjal a karácsonyi pulykát.

Karácsonyi pulyka vagyok kifeszítve egy nőgyógyászati székben, a fejem már levágva, nem tudok gondolkodni, így nem tehetek semmit a helyzetem ellen.

Ez már nem is az én testem. Négy éve vették ki a méhem, a hüvelyem felső harmadát eltávolították, a petefészkeim megmaradtak, a dokim azokat felvarrta a hasfalamra, hogy ne jöjjön korán a klimax, meg ha egyszer szeretnék gyereket, akkor legyen mihez nyúlni. Aztán még egyszer felnyitottak, mert a nagy Wertheimnél megsértették a húgyvezetéket, így kellett egy korrekciós operáció négy hónappal később.

Olyan nehéz volt ezek után a műtétek után újra emberként tekinteni magamra, nem csak úgy, mint valami kísérleti állatra. Hiányoznak bizonyos részeim, egy csomó méreg került a szervezetembe, mégis itt vagyok. Örülnöm kell, mert túléltem, ráadásul minimális szövődményekkel megúsztam, mármint a méhemet meg a hüvelyem felső harmadát és a kismedencei nyirokcsomókat leszámítva, amitől éveken keresztül állandóan vizesedett a bal lábam.

Szexuális kapcsolatom gyakorlatilag alig volt, szám szerint kettő, ebből az egyiket nevezzük inkább félnek. Viszolygok attól, hogy valakivel együtt aludjak, megküzdöttem az inkontinenciával, amit azóta egy kitartó tornának köszönhetően legyűrtem, és a vizesedés is abbamaradt, amióta edzem magam. Szóval a helyzetem javítható, úgy tűnik. Mégis viszolygok attól, hogy valakivel együtt aludjak, hogy valakivel lefeküdjek, pedig a műtét után fél évvel egészen jól ment, nem is éreztem különösebben semmit, csak annyit, hogy azért ez nem ugyanaz, de így is lehet élvezni a szeretkezést.

De azóta semmi. Lelki blokk, valamelyik terapeutám így mondta.

Fekszem a nőgyógyászati székben, és azon gondolkodom, hogy mindjárt lerúgom ezt a faszit, aki a hüvelyi ultrahangos műszert úgy forgatja a hüvelyemben, hogy mindjárt meghalok. „A kurva anyád”, mormolom a fogaim között, és belehányok a kezébe. Annyira viszolygok attól, hogy így vizsgált meg, hogy legszívesebben megint előkapnám a képzeletbeli atomomat, és nekivágnám. (Sajnos most pont otthon hagytam.) Pedig látta a kórismémet, rajta van a papíron, hogy harminchárom éves, wertheimes, hüvelycsonkolt, három éve gyógyult nő.

Leszarja, hogy hiányzik a hüvelyem felső harmada, mondjuk, ha nem hiányozna, akkor se vizsgáljon meg így senkit. (A hányással azért valamelyest egyenlítek.)

Közben arra gondolok, hogy ez nem is az én testem.

Mert mi mást érezhetnék? Az elmúlt négy évben többen láttak hivatalból meztelenül, mint jókedvükből.

Férfiak és nők, számomra tökéletesen idegenek, nővérek, medikusok, mentősök, orvosok, kemós nővérke és a sugaras lányok. A legtöbben persze finoman közelítettek, de a helyzet így is megalázó.

Én meg már nem tudok finoman együtt lenni magammal, mert úgy érzem, hogy ez az egész rohadék betegség elvett tőlem valamit, ami csak az enyém volt, amiről csak én dönthettem, hogy ki mikor, és hányszor látja, és ér hozzá.

Szentesi Éva

U. i.: Az elmúlt három napban elvégzett vizsgálatok nem mutattak ki semmilyen elváltozást. Nem derült ki, miért lettem rosszul. Meggyógyulok. A megaláztatás emléke viszont megmarad.