Adventi visszaszámlálás, másképp – Egy szomorú karácsony, amikor értelmet nyert az ünnep
„Szeressünk és öleljünk addig, amíg lehet, soha nem tudhatjuk, melyik lesz az utolsó.”
„Szeressünk és öleljünk addig, amíg lehet, soha nem tudhatjuk, melyik lesz az utolsó.”
„Ha valakinek már nem él az anyukája, karácsonykor nem tud nem arra gondolni, hogy »Mit adhatnék a mamának?«, én pedig kimondhatatlanul hálás vagyok érte, hogy még így, univerzumokon és valóságsíkokon keresztül is meglephetem az édesanyá(i)mat.”
„Én érzem a depressziót a levegőben, ami – ha nem bénít le – lehetőség, hogy utánajárjunk: miért vagyunk benne és meddig akarjuk fenntartani. Nem feltétlenül egyénileg, hanem inkább közösségként. Amikor összejövünk és beszélgetünk, miért nyomasztjuk egymást, ahelyett hogy arról beszélgetnénk, milyen szépen sütött ma a nap?”
Foltin Jolánra, a magyar folklór múlt héten elhunyt nagyasszonyára Herczku Ágnes emlékezik.
Miért ne lehetne egy nő boncmester?
A modernizációval nem a gyász változott meg, hanem az arra adott emberi reakció. Nincs sem idő, sem tér arra, hogy fájjunk. Nem adják meg nekünk, nem adjuk meg magunknak.
Egy különös és különleges barátság története.
Egy anya, aki világéletében csak a gyerekeiért élt , és egy lány, aki megtanult könnyű csomaggal utazni a világban. Hogyan dolgozzák fel együtt a közös gyászt?
„»Veszteséget feldolgozni« – számomra ez értelmezhetetlen fogalom. Én úgy szoktam mondani, helyet találni az életben az elhunyt gyermeknek, megfogalmazni, ki volt ő, hogyan tud engem életének és halálának emlékével gazdagítani. Mondok egy példát. Hogyan emlékezem rá? Gépek közt fekve a kórházban vagy, mondjuk, az egyik közös, boldog karácsonyon? Utóbbi emlék erőforrás. Melyiket idézem fel? És ha van lehetőségem alakítani a következő karácsonyt, immár nélküle, az milyen lesz?”