Vannak kihagyhatatlan családi összejövetelek, amikor az ember kénytelen találkozni olyanokkal is, akiket szíve szerint elkerülne. Kérdés az is, ki tartozik a családhoz voltaképpen. Tekinthetők-e rokonnak például ugyanazon férfi volt feleségei, szeretői?
Vajon a mostani helyzetből milyen slágerek fognak születni…?
Feldolgozni a feldolgozhatatlant.
Elég hét év a gyászra? Elég a megbocsátásra?
Bizony, akár a halál témakörét boncolgatva is ráébredhet az ember, milyen fontos lenne megőrizni magunkban a hálára való képességet.
Bea férje most lenne ötvenéves. Elképzelte, milyen lenne a születésnapja. Olvassátok el szívszorító írását!
„Szeressünk és öleljünk addig, amíg lehet, soha nem tudhatjuk, melyik lesz az utolsó.”
„Ha valakinek már nem él az anyukája, karácsonykor nem tud nem arra gondolni, hogy »Mit adhatnék a mamának?«, én pedig kimondhatatlanul hálás vagyok érte, hogy még így, univerzumokon és valóságsíkokon keresztül is meglephetem az édesanyá(i)mat.”
„Én érzem a depressziót a levegőben, ami – ha nem bénít le – lehetőség, hogy utánajárjunk: miért vagyunk benne és meddig akarjuk fenntartani. Nem feltétlenül egyénileg, hanem inkább közösségként. Amikor összejövünk és beszélgetünk, miért nyomasztjuk egymást, ahelyett hogy arról beszélgetnénk, milyen szépen sütött ma a nap?”