Hogy miért kell beszélnünk a kimondhatatlanról, az elviselhetetlenről? Doffek Gábor szerint azért, mert a gyászt mindannyiunknak tanulni kell, ezzel is erősítve magunkban az empátiát és a másik felé való érző szívű odafordulást.
„Egy gyerek általában nem tudja elmondani neked, hogy attól fél, mi lesz vele holnap, vagy hogy meg fog-e halni. Viszont szorong, és forrnak benne az érzelmek és indulatok. Ezért is jó nemcsak a zeneterápia, hanem általában a művészetterápia, mert egy eszközt ad ahhoz, hogy ezek a félelmek a felszínre kerülhessenek, anélkül, hogy konkrétan meg kellene fogalmazni őket.”
Mi kérünk elnézést! Egyik-másik szokás valóban elég szemöldökfelhúzós.
Kicsit halálos sztorik, nagyon halálos könyvek, haláli jó mesék a halálról – lista azokról a tabudöntő könyvekről és filmekről, amik közelebb hozzák a halált. Szerencsére nem szó szerint.
„Korábban mindig azt gondoltam, hogy én irányítom az életemet, és velem semmi rossz nem történhet. De ha valamit, hát azt megtanultam ebből az időszakból, hogy hiába szeretjük azt hinni, nem vagyunk mindenhatók.”
A modern ember egyszerűen nem tud mit kezdeni a halállal. Eltartja magától, óvatoskodik, tapintatoskodik, menekül előle, túlkompenzál. Ezért aztán magányosan halunk meg, és magányosan gyászolunk. Pedig a halál az élet természetes velejárója. A Beszélnünk kell! e heti adásában ennek a tabunak megyünk neki, a szokásosnál több személyes történettel… Ne féljetek tőle, hallgassátok:
„Azon az éjszakán, amikor meghalt, hirtelen felnőtt lettem, és közben pedig örökké az a 19 éves lány maradok, aki akkor voltam. Egy kicsi felnőtt, aki sokszor eltéved még mindig.”
Ha feladja egy anya, azzal mekkora terhet rak a lánya vállára?
Chrissy Teigen szupermodell és anyukainfluenszer tegnap sokkoló posztot tett ki az Instagram-oldalára: férjével elvesztették nagyjából 20 hetes magzatukat. A házaspár fájó részletességgel mutatta meg a tragikus pillanatokat.
Történt veled valamelyik történethez hasonló?