„Az a fajta kiszolgáltatottság, amit akkor éreztem, amikor deréktól lefelé meztelenül, széttárt lábakkal, a hátamon feküdtem egy kengyelben, és egy olyan idegen férfi vizsgálódott a lábam között, aki tiszteletlen, goromba volt velem, vagy semmibe vette az érzéseimet…” – Miért ismerős ez sokunknak, és hogyan lehetne másképp? Erről írt Kerekes Anna.
Mihez kezd az ember a pszichológusa nélkül, ha – kis túlzással – a fél életét terápiában töltötte?
Az ember annyira otthonosan érzi magát a saját traumáiban, hogy képtelen tőlük szabadulni.
A szülési-születési trauma sokszor ismétlődik a családokban generációkon át. És ennek erős társadalomformáló hatása lehet. Mit lehet tenni megelőzésképp? Olvassátok el Szabó Anna Eszter írását a Perinatus Alapítványról!
Egy nemet mondani képtelen nő egyedfejlődése önmaga felszabadításáig. Anna Eszter története… nem csak az ő története.
Az emlékbetörések visszarántják a túlélőt a traumába, ehhez pedig elég egy illat, egy tárgy vagy épp egy dallam...
A szomszédos háború nálunk is transzgenerációs traumák sebeit tépi fel – szüleink, nagyszüleink, dédszüleink tragédiáihoz kapcsolódó, felzaklató érzelmek törnek elő a tudatalattinkból – írja szerzőnk, Nádudvari Péter, aki az ehhez fűződő fájdalmas érzéseit osztja meg veletek:
Minden szülő rémálma, hogy a kisfia ilyen helyzetbe kerül. Ukrajnában pár napos felkészítés után indultak a frontra 18–19 éves srácok, és a kutatások szerint nagyon kevés esélyük van arra, hogy ne szerezzenek súlyos testi-lelki sérüléseket.
„Az a fura mind a bipolaritásban, mind a traumában, hogy teljesen mindegy, mennyire mennek jól a dolgok, valahol mindig arra készülsz, hogy jönni fog valami, ami elrontja.”
Szerintünk meglehetős önkritikára vall, ha valaki a hétköznapi hősökre vonatkozó kérdésnél megemlíti a barátját a saját menstruációja előtti napokban. De persze ennél sokkal komolyabb dolgok is kiderülnek a WMN-csapat újabb tagjának Proust-kérdőívéből.