Mielőtt bárki visszasírná a Horthy-korszakot (és szobrokat avatna), jó, ha tudja, milyen állapotok voltak itt annak idején, és mi mindenre képesek kétségbeesésükben az emberek.
Mi fáj? Gyere, meséld el valakinek. Vagy legalább írd le, aztán égesd el. A titkoknak ugyanis pusztító hatásuk lehet az egyénre.
Ha gyerekként elhanyagoltak vagy bántottak, mindennél fontosabb, hogy felnőttként megtanuld, és gyakorold az öngondoskodást.
„Az a fajta kiszolgáltatottság, amit akkor éreztem, amikor deréktól lefelé meztelenül, széttárt lábakkal, a hátamon feküdtem egy kengyelben, és egy olyan idegen férfi vizsgálódott a lábam között, aki tiszteletlen, goromba volt velem, vagy semmibe vette az érzéseimet…” – Miért ismerős ez sokunknak, és hogyan lehetne másképp? Erről írt Kerekes Anna.
Mihez kezd az ember a pszichológusa nélkül, ha – kis túlzással – a fél életét terápiában töltötte?
Az ember annyira otthonosan érzi magát a saját traumáiban, hogy képtelen tőlük szabadulni.
A szülési-születési trauma sokszor ismétlődik a családokban generációkon át. És ennek erős társadalomformáló hatása lehet. Mit lehet tenni megelőzésképp? Olvassátok el Szabó Anna Eszter írását a Perinatus Alapítványról!
Egy nemet mondani képtelen nő egyedfejlődése önmaga felszabadításáig. Anna Eszter története… nem csak az ő története.
Az emlékbetörések visszarántják a túlélőt a traumába, ehhez pedig elég egy illat, egy tárgy vagy épp egy dallam...
A szomszédos háború nálunk is transzgenerációs traumák sebeit tépi fel – szüleink, nagyszüleink, dédszüleink tragédiáihoz kapcsolódó, felzaklató érzelmek törnek elő a tudatalattinkból – írja szerzőnk, Nádudvari Péter, aki az ehhez fűződő fájdalmas érzéseit osztja meg veletek: