D. Tóth Kriszta: A farm, ahol élünk

–

A farm, ahol éltünk, tulajdonképpen nem is farm volt, hanem egy ház vidéken, udvarral, veteményessel, gyümölcsfákkal, fészerrel, pajtával. Hátul a pincében tároltuk a zöldségeket, meg a demizsonokat. A körtefa alatt százszorszépszőnyeg terült, belefeküdtem, és bámultam az égboltot. Bánatomban a meggyfára másztam. A sziklakerten szökdeltem körbe, amíg be nem törtem a fejem. Csernobil után nem ehettük a ribizlit a bokorról. A nagyszüleim vendégül látták a keletnémet barátaikat, amikor elhangzott a nicht vor dem kind, erősebben füleltem, mert tudtam, hogy valami érdekes következik. A csalán szétcsípte a lábamat, az öcsém érett körtét evett és darázsba harapott. Marokszámra hordtam be a gilisztákat anyámnak, aki nevetve sikoltozott. Mindenki egy kicsit másban hitt; a nagymamám naponta kétszer járt templomba és mindannyiunk lelki üdvéért imádkozott, a nagyapám tessék-lássák elkísérte hétvégén, az ő vallása a festés volt. Anyám nagyvárosból importált szabadelvűsége hevében kilencvenben három madaras pártemblémát varrt a pulóveremre, apám meg nevetett, amikor észrevette, és a Listen To Your Heartot üvöltette a kocsiban, ahol narancsszínű illatosító lógott a visszapillantóról. Aztán körülültük az asztalt.

A farmon, ahol éltünk, elfértünk mindannyian egymás mellett.  

Egyik nap arra ébredtünk, hogy a farm kerítését éjszaka arrébb tették, mert kellett a hely egy ingatlanfejlesztésnek. Hiába mentünk a földhivatalba, éjjel a jogszabály is megváltozott. Rájöttünk, hogy kívül vagyunk a kerítésen, a farmból Major lett, a körtefát kivágták, a belső udvart letérkövezték, az illegális drónfelvételek tanúsága szerint a birtok parkjában csíkos lovak ugrálnak, de azokat nem lehet látni onnan, ahol én állok. 

Az asztal körül ülünk és nehéz megtartani magunkat. A tévét óvatosan lehalkítjuk, mert nem találunk olyan csatornát, ahol azt mondják, amit mindannyian elhiszünk. Igazságaink nem férnek el egymás mellett, közös szavaink jelentését elvették tőlünk. Fokozatosan, négyéves ciklusokban ürítették ki a kamra polcait.

Nemcsak a befőttesüvegek fogytak el, hanem a polcok is. Szerszám sincs már, a faanyagot elhordták. Ami a spájzban maradt, azt a földön tároljuk, és körbetakarítjuk, csak ott, ahol látszik a kosz. Ahol a papok táncolnak. Megszoktuk, hogy kiszáradt a felmosóvödör, így száraz pampuskával tologatjuk a mocskot egyik sarokból a másikba. Nagy utazás, azt mondtad, hogy ez az élet. Mi meg elhittük, hogy sose halunk meg, mert megvédenek bennünket. Mindig mástól, egészen addig, amíg tőlünk nem kell megvédeni másokat. 

Nincs gondunk semmire. Ne törődjünk vele. Megoldják. Nekünk pusztán a levegőt kell vennünk, egyiket a másik után, úgy-úgy, szépen, engedelmesen. Más dolgunk csak négyévente van. Akkor megsimogatják a buksinkat és fontosnak érezhetjük magunkat. Egy kicsit. Hálásak vagyunk a biztonságért és megígérjük, hogy jól fogunk viselkedni.

Ha mégis bajunk van, keressük a szavakat. Mondanánk, de nincs mivel. Kiürült a szótár is.

A hazát einstandolták, a nemzetet th-val írják, a családba nem férünk bele mind, a nő funkció lett, a gyerek közjószág. A testünkből demográfiát, a szakmánkból propagandát, az alkotmányunkból patchworköt csináltak. Az igazságon pedig réges rég túl vagyunk.

It’s so 2016. És, hogy a Majorban, ahol élünk, ki maradhat ember? Azt is ők mondják meg. 

Az elmúlt hetekben sokat gondolkodtam azon, hogy vajon mi az eredendő bűne ennek a rendszernek. 

Hogy miközben egyre többet beszél a biztonságról, egyre kevesebb jut belőle azoknak, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Hogy közpénzből magánvagyon lesz, hogy az állam tárgyként kezeli a gondjaira bízott gyerekeket és egész rendszerek rohadnak szét csendben. Megmondják, kit kell félteni, és kit nem, ki számít embernek, és ki nem. Hogy a lojalitás lett a legfőbb valuta.

Aztán, mire ezt kimondanánk, már közös nyelvünk sincs hozzá. 

Azt hiszem, a hatalom legnagyobb bűne az, hogy szanaszét szabdalta a magyar társadalom lelkét. Majd elégedetten hátradőlt, mert látta, hogy végül megszoktuk.

A farmon, ahol élünk, már nincs szükség kerítésre, mert mindannyian pontosan tudjuk, hogy hol húzódik.

Mostanáig tudtuk.

De már nem ilyen farmon szeretnénk élni. 

D. Tóth Kriszta