Miért tartja magát még ma is a boldogtalan szingli mítosza – akkor is, ha minden adat ennek ellenkezőjét bizonyítja?

Aki egyszer is látta vagy hallotta énekelni Lakatos Mónikát, biztosan ezer közül is felismeri a hangját.

Vannak azok filmek, amik azért szippantanak be, mert egy színes-szagos, kitalált világba repítenek. És vannak azok, amik épp azzal hatnak, hogy fájdalmasan ismerős gondolatokat és hús-vér, emberi történeteket mesélnek el. Az idei Új év, új szerelem az utóbbi kategóriába tartozik: egy baráti társaság történetét követi, akik csak hiszik, hogy tudják, mi zajlik a másik életében.

Clara Barton családjában a szabadság és az egyenjogúság nem üres jelszavak voltak. Ez az alap tette lehetővé, hogy a saját útját járja – akkor is, amikor ez nyíltan szembement a társadalmi elvárásokkal.

Mélyszegénységből indulva, autodidakta módon, egy férfiak által uralt műfajban jutott el a világ legnagyobb színpadaira. Esperanza Spalding nemcsak kivételes tehetség, hanem gondolkodó alkotó is: olyan zenész, aki nem hajlandó múzeumi tárggyá merevíteni a jazzt, inkább újra és újra kockára teszi önmagát – művészetileg, társadalmilag, emberileg. Február 10-én pedig a Müpa közönsége is dobhat egy hátast a produkcióját látva.

Székely Kriszta Chicago-rendezése a Katonában ijesztően közel hozza a nézőhöz a média, a manipuláció és a hírnév áldozatait.

A Recirquel új darabja, a Paradisum egy szavak nélküli, asszociatív utazásra hív az élet és pusztulás, a természet és az ember, a test és a transzcendens határvidékén. Szubjektív beszámoló egy darabról, amely nem magyaráz, hanem hat.

40 éve mutatták be a Bíborszín című filmet, melyet Alice Walker 1982-ben publikált Pulitzer-díjas regényéből rendezett Steven Spielberg. A közel három óra hosszú film azért is különleges (főleg mai szemmel), mert ez volt az a mozi, ami felhelyezte az akkor még igencsak zsenge Whoopi Goldberget és Oprah Winfreyt is a nagy sztárok térképére. A déli államokban élő feketék nehézségeiről szóló alkotás meglepően sok szállal kapcsolódik az E.T.-hez.