A bennem lakozó fenevad: Claire Danes és Matthew Rhys hátborzongató lélektani párharca

–

A Netflix friss pszicho-thrillerének címe megegyezik a sorozatbeli Agatha Wiggs készülő könyvéével, amelyet egy képzeletbeli, nárcisztikus pszichopata sorozatgyilkos életéről ír. Persze itt máris felsóhajthatnánk, hogy megint csak egy tipikus, nyomozós–gyilkolászós, meghökkentő sztoriba csöppenünk, ahol egy álmos kisvárosban egy negyvenes nő végre utánajár a rejtélyes igazságnak. És igen, lehet sóhajtani: nagy vonalakban pontosan ez történik most is.

Csakhogy a producerek, Conan O’Brien (hatszoros Primetime Emmy-díjas amerikai televíziós műsorvezető, humorista) és Jodie Foster (aki mellé talán nem is kell különösebb magyarázat), remekül ráéreztek, hogy ennél azért érdemes lenne továbbgondolni a történetet, és a megszokottnál lélektanilag összetettebb, fordulatosabb irányt venni.

A bűnt feltáró, kötelezően középkorú nő karakterére Claire Danes-t választották az alkotók, aki láthatóan fürdik ebben a szerepben. Az ő színészetébe már sok különböző műfajban volt alkalmunk beleszeretni: Neil Gaiman Csillagpor című regényéből készült fantasyben földre hullott csillagként, Baz Luhrmann modern Shakespeare-adaptációjában Leonardo DiCaprio oldalán Júliaként láthattuk, a nyolcévadnyi politikai thriller zsánerű Homelandben nyújtott bipoláris ügynök-alakításáért pedig két Primetime Emmy-díjat és két Golden Globe-díjat is bezsebelt.

Én azonban csak pár évvel ezelőtt figyeltem fel rá igazán, a Fleishman bajban van című regény sorozatváltozatában, ahol az életközepi kiégéstől sújtott, gyűlölnivalóan önző családanyaként úgy volt elképesztően esendő, hogy legszívesebben magunkhoz öleltük volna hibái ellenére. A színésznő azonban ehhez képest is abszolút szintet lépett A bennem lakozó fenevadban, ahol annyi minden sűrűsödik egyetlen alakításban, hogy csak kapkodjuk a fejünket.

Baltával megfaragva

A címben megjelenő szörnyalak kilétére a legkézenfekvőbb megoldás Nile Jarvis, a mérhetetlenül gazdag üzletember, akit Matthew Rhys (The Americans, Perry Mason) alakít – méghozzá egészen hátborzongatóan. Rhys karakterformálását enyhén szólva sem a leheletfinom eszközök jellemzik: szinte baltával faragja meg a manipulatív pszichopata figuráját, akinek már az első megszólalásaitól is borsódzik a hátunk. Fennhangon utasítgat, sérteget, gátlások nélkül gázol bele mások önbecsülésébe. A kezdetektől nyilvánvaló: ha jól szeretnénk aludni, ő az utolsó ember, akit szomszédunknak választanánk. Izgalmassá teszi a színészi építkezést, hogy bár teátrális gesztusokkal indít, egyre finomabbra hangolja a nárcisztikus jellemvonások ábrázolását: az ízléstelen hízelgéstől a megalázó gúnyolódásig mindent felvonultat. 

Bár a kiinduláskor mindketten egy szinte nevetségesen klisés archetípust jelenítenek meg, a kettejük ismerkedésében és furcsa egymásra találásában váratlanul új rétegek rakódnak rájuk. Ilyen például a valaha sikeres írónő toposza, aki első bestsellere után megrekedt, és évek óta úgy hazudik a kiadójának a közepesen unalmas könyvötletéről, mint a vízfolyás. Agathának azonban nemcsak a karrierjében történt hatalmas változás: az elmúlt években egy autóbalesetben elvesztette kisfiát, a házassága tönkrement, a sikerdíjból vásárolt, egykor otthonos kertvárosi családi ház pedig mára csak bosszúságot és adósságot jelent. Csakhogy Aggie-nek sem pénze, sem motivációja, sem lelki ereje nem maradt a dolgok rendbetételére: kizárólag az elakadásai fogságában él.

Saját gyásza és dühe annyira leköti minden figyelmét, hogy bár a környék lakói rémülten néznek össze új szomszédjuk beköltözésekor, a nőt egyáltalán nem hatja meg a hír: újdonsült tőszomszédja a hírhedt Nile Jarvis, akit a New York-iak a maffiaszerű ingatlanfejlesztési gigacég egyik vezetőjeként ismernek, a pletykák szerint pedig nemrégiben tette el láb alól saját feleségét. Legalábbis a nő soha nem került elő. Aggie-nek viszont már nincs mit veszítenie: minden, amiért érdemes volt élni, odaveszett.

Sötét titkok

A befolyásos férfi gyorsan ki szeretné tenni az irányjelzőt, hogy mostantól ki az úr a háznál – és immár az egész szomszédságban –, amikor futópályát szeretne építeni a saját küszöbétől az erdőn át. A betonozásba a lakók – vélhetően félelemből – gyorsan bele is egyeznek, kivéve az írónőt. Ő az egyetlen, akiről lepattan Nile biankó csekkje és félelmetes, bosszúálló aurája. A mindent és mindenkit kontrollálni akaró nárcisztikusok pedig általában nem szeretik az ilyen különceket.

Itt kezdődik Aggie és Nile különös, nem mindennapi ismerkedése. Bár a történet előrehaladtával – nem túl meglepő módon – sorban hullanak az ingatlanos pszichopata útjába kerülő emberek, a sötét titkok és a nyomozások mégis másodrendű cselekményekké válnak.

A valódi vérfagyasztó momentumok Aggie és Nile közeledéseiben és távolodásaiban rejlenek. A két fél egyszerre válik egymás nemezisévé és tükörképévé – amit képileg még a Harcosok klubja egyik ikonikus jelenetének megidézésével is megtámogatnak az alkotók.

Bár családi és egzisztenciális állapotukat tekintve nincs bennük sok közös, belső világukban mégis számos ponton kapcsolódnak: a mániás elszántság, a családtól való szinte egészségtelen függés, az egocentrizmus és a kozmikus magány mindkettőjük életében jelen van. A különbség csak az, ki mit kezd ezekkel a hiányokkal és személyiségjegyekkel, mennyire lesz képes ezeket „megfejlődni”.

A mély beszélgetésekre és éjszakába nyúló viszkizésekre látszólag azért van szükség, mert az önimádó Nile nagy örömére Aggie könyvet ír a talán feleséggyilkos életéről. Ez akár újra felhelyezheti az irodalmi térképre a depressziótól és mellőzöttségtől szenvedő nőt, miközben közelebb kerülhet egy lehetséges gyilkosság feltárásához. Mindez azonban csak a felszín: miközben úgy tűnik, hogy a szociopata jegyekkel bíró Nilet akarjuk jobban megismerni, valójában Aggie fájdalmas múlt- és traumafeldolgozását követhetjük végig. A férfi ugyanis a maga kegyetlen és szókimondó módszereivel képes Aggie lelkét mozgásba hozni, feltárni, és szembesíteni saját magával és a benne élő belső szörnnyel – ez pedig elengedhetetlen lesz a továbblépéshez.

A folyamatos macska–egér játékban mesterien vezetik meg egymást, miközben bizarr módon mégis közel kerülnek egymáshoz. A sorozat viszont nem akar teret engedni még több hollywoodi klisének: a lehetséges szépség és szörnyeteg románc csírájában lett elfojtva Aggie leszbikussága okán. Mivel a szexuális és romantikus kapcsolat kizárt köztük, a megismerésnek és a manipulációnak más eszközeihez kénytelenek nyúlni. Ettől válik kapcsolatuk igazán izgalmassá, ők maguk pedig mélyen sebezhetővé.

Gabe Rotter – akinek az újraélesztett X-aktákon kívül alig van filmes tapasztalata – sorozata folyamatos hitchcocki késleltetésben és feszültségkeltésben telik, és bár a végkifejlet nem túl eredeti vagy megdöbbentő, az odavezető út simán a képernyő elé szegez minket.

A bennem lakozó fenevad biztosan nem az idei év legjobb nyomozós sorozata, és sorozatgyilkosokról is láthattunk már jó néhány, százszor sokkolóbb alkotást. A köztünk élő nárcisztikus manipulátorok olthatatlan hataloméhségéről azonban hiteles lenyomatot kapunk, a gyászból és bosszúvágyból egybegyúrt belső szörnyeink megismeréséről és elengedéséről pedig egy izgalmas lelki utazást.

Rezek Bori