–

A Hulló levelek két főhőse, Ansa és Holappa fiatal, de magányos emberek. Kétkezi munkából élnek, egyik napot gyűrik le a másik után, egyik munkahelyről esnek a másikba, mert sehol semmi stabilitás vagy biztonság az életükben. 2022-ben járunk: a világ sem a legbarátságosabb hely. A híradóból folyton az ukrán háborúról tudósítanak, a fogyasztói társadalom maga alá gyűrt minket, mindent a pénz ural, és az emberek elidegenedetten, egymástól elszigetelve tengődnek. Ansa és Holappa azonban egy nap megpillantják egymást egy karaoke-bárban, és azonnal érzik, hogy esélyt kaptak a boldogságra. Csak azt nem tudják, hogy ezért még meg is kell küzdeni. Nem is keveset…

Alma Pöysti és Jussi Vatanen – Kaurismäki stílusához illeszkedve – alig használ színészi eszközöket, szinte csak a tekintetük, a testtartásuk mesél, mégis annyi tartalommal töltik meg a karaktereiket, hogy muszáj beléjük szeretni. A való életben sokkal elevenebbek, mosolygósabbak, és örömmel beszélnek arról, milyen volt Finnország nemzeti büszkeségével együtt dolgozni.  

Finnország Hulló levelek Aki Kaurismaki Cannes
Jelenet a Hulló levelek című filmből - Forrás: Cirko Film

Gy. D./WMN: Mit éreztek, amikor Aki Kaurismäki felkérte Önöket erre a szerepre?

Jussi Vatanen: Ha a ’80-as években nőttél fel Finnországban, akkor már gyerekkorod óta hallottad a nevét, és tudtad, hogy ő az a nagy rendező, akit szerte a világon ismernek. Így valamilyen módon még akkor is hatással volt rád, ha a filmjeit nem láttad – ezzel a tudattal válsz színésszé. Aztán amikor egy nap az a telefonhívás ér, hogy Aki Kaurismäki veled szeretne dolgozni az új filmjében – miután egyébként már annak is híre kelt, hogy nem forgat többé, mert nyugdíjba vonul –, az egy elég nagy pillanat az életben. És aztán egy jó kis utazás veszi kezdetét.

Gy. D./WMN: Tényleg bejelentette a visszavonulását? Akkor miért csinálta meg mégis ezt a filmet?

Alma Pöysti: Nem árulta el, hogy miért, csak hogy talált elég inspirációt ahhoz, hogy még egyszer belevágjon. Azt mondta, a történet a tudatalattijából származik, és annyira ostromolta, hogy 30 óra leforgása alatt meg is írta a forgatókönyvet. Úgy mesélte:

„Csak néztem, ahogy az ujjaim siklanak a klaviatúrán, és egyszer csak elkészültem. Azt hiszem, pont ez a rész hiányzott a négyrészes trilógiámból!”

Gy. D./WMN: Úgy értette vajon, hogy egy valódi szerelmi történet hiányzott még belőle?

A. P.: Hát, ezt a nevében nem tudom kijelenteni, de az biztos, hogy ez egy szerelmesfilm.  

J. V.: A mi szemszögünkből legalábbis a szerelem a kulcsmotívuma. A két főhős egész életében csak vár a szerelemre, aztán egyszer csak megkapja az esélyt arra, hogy megélje.

Gy. D./WMN: De mintha a mozi iránti szerelme is benne lenne a filmben…

J. V.: Így van, hiszen beleírta a történetbe.

Finnország Hulló levelek Aki Kaurismaki Cannes
A kép Alma Pöysti és Jussi Vatanen tulajdonában van

Gy. D./WMN: Egyetértenek abban, hogy a filmben a szerelem a válasz a világ összes bajára? Mindarra, ami nehéz az életünkben?

A. P.: Igen, a szerelem minden, amink van, és amit sosem adhatunk fel.

A mai kor tele van fájdalommal és kegyetlenséggel, ezért nagyobb szükségünk van a szeretetre, mint bármikor.

Gy. D./WMN: Vagy egy kutyára…

A. P.: Vagy egy kutya szeretetére! Hát igen, Kaurismäkinál mindig szerepel egy kutya…

Gy. D./WMN: Kaurismäki filmjeinek nagyon sajátságos stílusa van, amihez színészként is meg kell tanulni alkalmazkodni. Hogyan sajátították el azt a minimalista játékstílust, amit először volt módjuk nála kipróbálni?

J. V.: Ahogy említettük, Aki régóta van a pályán, és a filmjei mindig is hatással voltak ránk színészként – még azelőtt, hogy együtt dolgozhattunk volna vele. Mintha a Kaurismäki-stílus ott csörgedezne már a finn ereinkben. De nem olyan egyszerű ám művelni, mint bárki gondolja! Nagyon szigorúan be van állítva minden, és Aki a ritmust is erősen meghatározza, pontosan előírja, hová nézhetsz, mikor vedd kézbe a boros poharat, mindent. Ráadásul van, hogy csak egy kameraállásból, egyszer veszünk fel egy jelenetet, és annak tökéletes ritmusban kel lejátszódnia, különben nem tudja vágni. Mégis azt kell mondanom, a szigorú koreográfia ellenére mindig marad tere a színésznek ahhoz, hogy belevigye a jelenetbe a saját érzéseit és gondolatait. Muszáj is érezned és gondolkodnod ahhoz, hogy életre keljen a figura!

A. P.: Bár kissé merevnek és fagyosnak tűnhetnek ezek a karakterek, ugyanakkor tele vannak érzelemmel. Csak nem szavakkal fejezik ki az érzelmeiket, hanem a tekintetükkel. Éppen ezért szereti Aki az első felvételt használni, és maximum háromszor venni fel minden jelenetet, mert úgy gondolja, az elsőben ott kell lennie a töltésnek. És a stáb is olyan koncentráltan dolgozik, hogy már elsőre minden ott sűrűsödjön a pillanatban. Még ha csak egy pillantás is az a snitt, abban a nézésben minden ott van.

Gy. D./WMN: Ad olyan instrukciót forgatás közben, hogy „legyenek kevesebbek”? Vagy, hogy a kevesebb – több?

A. P.: Nem.

J. V.: Nekem azért mondott olyat, hogy ne színészkedjek.

Gy. D./WMN: És ha csak egyszer-kétszer vesznek fel mindent, az azt jelenti, hogy előtte jól begyakorolják a jelenetet?

A. P.: Nem, igazából próbák sincsenek. Előkészületek persze vannak, hiszen minden aprólékosan ki van dolgozva a képen, mindennek a helyén kell lennie. Ez egy csodálatos forgatás, meg kell mondjam. Nagy melegség és gondosság veszi körül, mindenki nagyon odafigyel, hogy a legjobbat adja, mert mindenki számára értékes munka, és azzal is tisztában vagyunk, hogy a film drága műfaj, ezért nem pazarolhatjuk az időt és az energiát. Aki már évtizedek óta együtt dolgozik a stábjával, még azokból az időkből, amikor celluloidra forgattak, úgyhogy számunkra, fiatalabbak számára ez igazán gyönyörű, megejtő élmény volt: nézni, ahogyan dolgoznak.

A forgatókönyv ugyan nem hosszú, nem áll sok oldalból, és végképp nincs teleírva szavakkal, de ami a lapokon szerepel, az rendkívül pontos instrukció. Kaurismäki fantasztikus író.

Gy. D./WMN: Bár ez egy nagyon szép szerelmes történet, de a film legalább annyira politikus is. Az ukrán háború például folyamatosan jelen van háttérben, és gondolom, Önöket finnként ez jobban is érinti, mint más európai országokat, mert közelebb vannak hozzá.

A. P.: Igen, természetesen sokat foglalkozunk vele. A mi történelmünkben is szerepel háború az oroszokkal, és bár az a generáció lassan megöregszik, de a történeteik velünk élnek. Ahogy Aki mondta a sajtótájékoztatón: művészként úgy érzi, állást kell foglalnia.

Most, hogy NATO-tagok lettünk, ez ad valamiféle biztonságérzetet, de én például sosem gondoltam volna, hogy az életemben megtörténhet ilyesmi, hogy ennyire nem tanulunk a történelemből. 

Ahogy Aki is üzeni ezzel a filmmel: az emberségünk az egyetlen, amire támaszkodhatunk, muszáj egymással törődnünk. Mi ezt a filmkészítéssel tudjuk megtenni, azzal, hogy megmutatjuk: ilyen nehéz időkben is találhatunk szerelmet – rasszizmus vagy épp menekültválság idején is. 

Gy. D./WMN: A filmben utalást tesznek a fogyasztói társadalom negatív hatásaira is…

A. P.: Így van. És arra, hogyan bánunk egymással ebben a fogyasztói társadalomban, hogyan bánnak a munkáltatók a munkavállalókkal. Ez nem mindig volt így, csak az új munkaszerződések teszik az embereket ennyire kiszolgáltatottá és törékennyé. És persze az orosz-ukrán háború sem tett jót: infláció van, és az áram, a fűtés drágulása is még jobban kiélezte a különbségeket. Amikor forgattuk a filmet, ezek a hatások még el sem érték Finnországot, de az elszegényedés előszele már akkor megcsapott minket, ezért került bele a történetbe.

Gy. D./WMN: Ha a forgatókönyv, ahogy mesélik, annyira pontos, hogy minden részlet előre ki volt dolgozva, akkor a kész film meg sem lepte Önöket? Ilyennek képzelték a forgatás alatt is? 

J. V.: Aki már a forgatás közben vágta a filmet, és azt hiszem, ezáltal mi is éreztük a felvételek során, milyen lesz a szellemisége.

Gy. D./WMN: Jussi, az Ön karakterének meghatározó vonása az alkoholizmus. Hogyan akarta ezt ábrázolni?

J. V.: Az az igazság, hogy nem gondolkodtam túl, elég tapasztalatom van benne, abból dolgoztam. És nem hiszem, hogy ez Holappa jellemének alapja, sokkal inkább az, hogy senki nem ismeri még a családnevét sem – még a legjobb (és egyetlen) barátja sem. Vagyis egy igazi magányos farkas. Szerintem ha elveszítené az igazolványát, és egyszer csak rálelne, még neki is le kéne csekkolnia, hogy is hívják, mi a teljes neve. Vagy az is lehet, hogy nem is érdekelné. 

Gy. D./WMN: Azért az alkohol sem mellékes szál…

J. V.: Az alkoholról csak azért nem tud lemondani, mert büszke, és ezzel épített maga köré egy világot, amiben egyedül lehet a gondolataival, a képregényeivel és a hallgatásával. De amiből az erőt meríti, az lesz a gyenge pontja is: egy idő után az alkohol rabjává válik. Úgyhogy igen, persze, az alkohol fontos téma az életében, de mindannyiunknak van egy gyenge pontja.

Gy. D./WMN: És Ansa vajon miért ilyen magányos? Kitalált erre egy előtörténetet, Alma?

A. P.: Nem is tudom, olyan sokan magányosak érthetetlen módon, látszólag minden ok nélkül – szerintem ő egyike ezeknek. És őt is elszigeteli a büszkesége. Amíg dolgozik, addig úgy érzi, tartozik valahová, de amint vége a munkának, a semmibe zuhan.

Gy. D./WMN: Érdekes volt számomra, hogy a film szerint a finn társadalomban még létezik szolidaritás.

A. P.: Igen, létezik! És nagyon szeretem azt a jelenetet, amikor a kollégái kiállnak Ansa mellett. Ilyenekben mutatkozik meg az emberek szíve. 

Gy. D./WMN: Van kedvenc Kaurismäki-filmjük?

A. P.: Nehéz választani, mert olyan különbözőek a filmjei. Bár biztos akad, aki azt mondaná, ugyanazt a filmet forgatja újra meg újra, de én nem értek egyet ezzel – bár azzal sem lenne bajom, ha valaki mindig ugyanazt szeretné tökéletesíteni. Most, mielőtt Cannes-ba jöttem, újranéztem tőle a Bohéméletet, és megint rá kellett jönnöm, hogy valami zseniális. De amit először láttam tőle kamaszként, az A múlt nélküli ember volt, és az is nagy hatással volt rám… szintén egy szerelmi történet olyan emberekkel, akiket megtaposott az élet.

Finnország Hulló levelek Aki Kaurismaki Cannes
Jelenet a Hulló levelek című filmből - Forrás: Cirko Film

J. V.: A Bohéméletet én is újranéztem még a forgatásunk előtt. Tényleg fantasztikus. Azt hiszem, ez volt a főszereplő, Matti Pellonpää egyik utolsó filmje, aki nekünk, fiataloknak egyfajta hősünk volt a ’80-as, ’90-es évek fordulóján. Akkora tehetség volt, és annyira sokszínű! Okos fickó volt. 

Gy. D./WMN: A Hulló levelek egyik legviccesebb jelenete, ami a karaoke-klubban játszódik, pedig Önöknek még énekelnie sem kellett…

J. V.: Ó, a karaoke nálunk nemzeti sport!

A. P.: Ez egy nagy ellentmondásunk:

szégyenlősek vagyunk, de ha mikrofont adsz a kezünkbe, mindenkiből kitör az előadó! Elképesztő!

Nagyon ajánlom Önöknek a The Karaoke Paradise című dokumentumfilmet, ami a finnországi karaoke-kultúrát mutatja be. Sírva fognak nevetni rajta.

J. V.: Mert még a szemérmes, hallgatag embereknek is szüksége van egy platformra, ahol megmutathatják magukat.

A. P.: Ahol végre kiereszthetik a hangjukat! 

Gy. D./WMN: Van valami, amit kifejezetten Kaurismäkitól tanultak a film készítése során?

J. V.: Lehet, hogy ezt eddig is tudtam, de bizonyossággá vált bennem, hogy őszintének és igaznak kell lenned a kamera előtt, és ha az vagy, akkor tudsz egyszerre vicces és tragikus lenni. Ez az ő stílusának lényege.

A. P.: Engem meg abban erősített meg, hogy amivel mi törődünk, ami fontos nekünk, az lesz fontos a nézőnek is. Ezért minden apró részletre oda kell figyelni, mindenben tudatos döntést kell hozni, és akkor lesz már az első felvétel is olyan értékes, hogy bele tudunk adni mindent. Ha pedig ez nem sikerül, akkor minden újabb próbálkozással csak elszivárog az energia, és egyre nehezebb lesz újra elkapni.  

Kiemelt képünk Alma Pöysti és Jussi Vatanen tulajdonában van. 

Gyárfás Dorka