Kiszakadni a falak mozdulatlanságából – A gyaloglás filozófiáját nehéz egy ültő helyedben olvasni

–

A nagy gondolatok odakint születnek

Pontosan tudom, milyen ihletett állapotba tud az ember kerülni gyaloglás közben. A könyv- és novellaötleteim döntő többsége mind sétálás vagy futás közben jutott eszembe. A Bűntény a Dunán soha nem születik meg, ha nem épp az Árpád hídon gyalogolok haza a Margitszigetről, és a Balatoni nyomozás sem látott volna napvilágot, ha nem töltök annyi időt a Káli-medencében kóborolva. Biztos vannak olyan írók, akiket a múzsa az asztal mellett csókol homlokon, én azonban nem tartozom közéjük, az agyamnak szüksége van a testem mozgására, a járás ütemére, a levegő csípősségére, a folyamatosan változó tájra, hogy igazán működni tudjon. Ha futok, az is sokszor így fest: amikor villan a gondolat, hirtelen megtorpanok, a szemem szinte ég a felfokozott izgalomtól, ami nálam egy-egy jó ötlet születésével mindig együtt jár, reszkető kezekkel veszem elő a telefonomat, hogy azonnal bepötyögjem a jegyzetek közé a friss ideát, mert tudom, az amilyen hirtelen jött, olyan szélsebesen el is tud illanni, ha nem jegyzem fel.

A bevezetőben már említett japán író, Haruki Murakami az ülőmunkát ellensúlyozandó kezdett el futni, majd egy évvel rá már az Athén–Marathon távot is teljesítette, és úgy látja, a mozgás az írói munkásságában is hatalmas szerepet tölt be. 

Kóbor lovagok

Ahogy Murakami fut, úgy túrázik Frédéric Gros francia filozófiaprofesszor, bár ő a gyaloglást nem sportnak, hanem valami sokkal többnek és mélyebb foglalatosságnak tekinti. Könyvében, A gyaloglás filozófiájában olyan nagy gyalogló irodalmi és filozófiatörténeti alakok életét is bemutatja (Rimbaud-ét, Rousseau-ét, Gandhiét, Hölderlinét, Kantét vagy Nietzschéét), akiknek a munkássága szintén szorosan összefonódik a sétálással, gyaloglással, kóborlással, bandukolással, de mellette hosszan és sok szemszögből megközelítve tűnődik a bandukolás mibenlétén is.

Gros könyvét, az egyes filozófiai esszéket csak lassan ízlelgetve érdemes olvasni, ami azért is nehéz ügy, mert magától a tartalomtól viszont

szinte tűkön ül a mű fogyasztója, legszívesebben a kötettel a kezében indulna hosszú sétákra, bekebelezve a kinti világot… vagy épp ellenkezőleg: hagyva magát beleveszni a horizontba. 

Levegőzz!

„Néha csak azért megyünk ki, hogy »levegőzzünk«. Hogy kiszakadjunk a tárgyak és a falak mozdulatlanságából, mert a bentlét túlságosan fojtogató, hogy »kiszellőztessük a fejünket«, amikor odakint süt a nap, mert kifejezetten igazságtalan megfosztani magunkat a fénytől, a kintléttől” – írja Gros. Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem visszatérő megélésem: a gondok szobahőmérsékleten exponenciálisan növekednek, ám ha az ember „megjáratja őket”, akkor képessé válik arra, hogy Dávidként felülkerekedjen rajtuk. Az én életem nagyobb traumáinál mindig ez segített: addig-addig róttam az utcákat, gyűjtöttem a lábamba a kilométereket, míg a gondjaim össze nem zsugorodtak akkorkákra, hogy egy apró befőttesüvegbe zárva eltehettem őket a lelkem kamrapolcára.

Nem letudni való feladat

„Az »odakint« és az »odabent« szétválasztását felborítja a gyaloglás. Nem szabad azt mondani, hogy átkelünk a hegyen, a síkságon, és megállunk a szálláshelyeken. Épp ellenkezőleg: több napon át élek egy tájban, lassan birtokba veszem, a saját területemmé teszem.” A gyaloglás nem olyan, mint a felülések az edzésen, nem arra vársz, hogy letudd a penzumot. Ha jól akarsz gyalogolni, akkor hagyod magad beleveszni a folyamatba, eggyé válni a mozgással és a környezettel. És nem utolsósorban: az ember odakint érzi csak, milyen apró, az ő halandó élete milyen semmiség a nagy egészhez képest.

Ha a sétáim közben a több száz éves fákat figyelem, mindig ráébredek, az én gondjaim valójában piszlicsáré mozzanatok csupán.

Méltó, lassú élet

„A sietség felgyorsítja az időt. Gyorsabban telik, kétórányi sietség már lerövidíti a napot. A pillanatok elszakadnak egymástól, mintha különállók lennének, annyira tele vannak, hogy széttöredeznek. Ilyenkor az ember túltölt, telítődik.” A gyaloglásnak megvannak a maga fizikai korlátai, egy bizonyos sebességnél nem tudsz magasabb fokozatra kapcsolni. A gyaloglás arra is figyelmeztethet, hogyan éld az életed, hogyan ne hagyd, hogy magába daráljon a búgócsigaként pörgő világ. Hagyj magadnak időt élni, elmélyülni, szemlélni, engedd meg magadnak, hogy kiszakadj a robotolásból.

„Ez a gyaloglás egyik titka. A tájat ismerőssé teszi, ha lassan közelítjük meg, ahogy a gyakori találkozások is elmélyítik a barátságot. Egy hegyvonulat körvonalait egész nap magaddal viszed. Különféle fényekben fedezheted fel, kirajzolódik, megmutatkozik. Amikor gyalogolsz, semmi sem mozdul, a táj észrevehetetlenül változik meg. Autóból vagy vonatból úgy látjuk, hogy a hegy közeledik.”

Endorfinlöket

„A boldogság, a vidéki fogadókban megejtett ünnepi pihenők versei. A megtett út fölött érzett elégedettség, a térrel eltelt test. Az ifjúság.” Bár Gros értelmezésében a gyaloglás, a túrázás nem sport, a vért mégis felpezsdíti, az izmokat kellemesen elfárasztja, az egész testedre jótékony hatással van. Ez pedig nincs életkorhoz kötve, gyalogolni a sírig képesek lehetünk. Euforikus érzéssel ajándékozhat meg egy áttúrázott nap, büszkeséggel és elégedettséggel tölthet el, inspirációval szolgál, az elmét kiszellőzteti, és mindehhez nem kell sem ifjúság, sem gazdagság, az ember mégis mindenhatónak és örök életűnek érezheti magát tőle. És közben rátalál saját magára.

„Gyaloglás közben nem csinálunk semmit. De azzal, hogy nincs más dolgunk, mint a gyaloglás, visszatalálhatunk a létezés tiszta érzetéhez, ismét felfedezhetjük az egyszerű örömet, hogy élhetünk, amely áthatotta az egész gyerekkorunkat.”

Felszabadító vándorlás

„Gyalogolni. Rimbaud-nál találtam rá a gyaloglásnak erre a jelentésére: szökés. Arra a mély örömre, amelyet gyaloglás közben mindig érzel, mert magad mögött hagysz valamit. Amikor gyalogolsz, fel sem merül, hogy visszafordulj. Végre, elindultál! És a hatalmas öröm, amely a fáradtsághoz, a kimerültséghez, az önmagadról és a világról való megfeledkezéshez társul. Hogy az összes régi történetünket és az azokat csüggesztő sustorgásokat is elnyomja lépteink dobbanása az úton. És a kimerültség, amely minden mást elnyom. Mindig tudjuk, miért gyaloglunk. Hogy haladjunk, elinduljunk, odaérjünk, megint útnak eredjünk.” Nem állítom, hogy minden problémád megoldódik, ha nekivágsz egy útnak. De azt igen, hogy az arányok megváltoznak, ahogy a perspektíva is. Egy hegy tetején, vagy egy tágas mező szélén állva vagyok csak képes felfogni: az elefánt, ami a gyomromban él napok, hetek óta, valójában csak kisegér. A lépéseim ritmusa flow-ba helyez, elringat, és a helyére ráz idővel mindent. 

Az üvöltő gondolatok helyett hagyni magad elveszni a csendben

„Aztán van a hóban gyaloglás csendje. Az elfojtott léptek csendje a fehér ég alatt. Körülötted semmi sem mozdul, a dolgokat és az időt fogjul ejtette a jég. Tompa mozdulatlanság, minden egy tömbben, mintha vattába csomagolták volna.” Keresd meg azt a helyet, tájat, erdőt, napszakot, évszakot, amikor gyaloglás közben átadhatod magadat a csendnek. Amikor nem hallasz mást, mint a lépteid ütemes zaját, az avar surrogását, a szél fütyülését, a hó roppanását, a harkály kopácsolását, az eső tompa dobolását a fák levelein.  

Ha elkezdted, akkor már ne állj meg

„Ennek a felfüggesztő szabadságnak az élvezete, az elindulás öröme egyben a visszatérés öröme is. Zárójelbe tett boldogság ez, a néhány napos szökés szabadsága. Amikor visszatérsz, valójában semmi se változott meg. És a régi tunyaság nyomban visszatér: a gyorsaság, a megfeledkezés önmagadról, és másról, az idegesség, a fáradtság. Az egyszerűség hívása csak a gyaloglás idejére szólt: »Jót tett neked a friss levegő.« Egy villanásnyi időre szóló felszabadulás, és már vissza is zuhantál a mókuskerékbe.” A gyaloglással rátalálhatsz a lelked szabadságára. A segítségével legyőzheted a démonaidat. És utána már csak egy dologra kell odafigyelned: tenni egyik lábadat a másik után, ezáltal pedig építeni magadat. Jót teszel vele magadnak.

Kiemelt képünk a szerző tulajdonában van

Fiala Borcsa