Az oldschool macsóság mindentől megfoszt, amiért élni érdemes

–

Nagyon szeretek ázsiai filmeket nézni. Sok más erényük mellett (amiket nem sorolok most fel, nagy kerülő volna) az egyik érdekességük számomra, hogy semmi nem kötődik a színészekhez. Többnyire nem ismerjük a korábbi munkáikat, a valódi nevüket, tehát gond nélkül azonosítjuk őket a szerepükkel. Ránézünk, és rögtön tudjuk, ki „a gonosz”, „a hős”, „a bölcs”, „a bolond” satöbbi, tehát az archetipikus karaktereket, mert felismerjük pusztán az arcvonásokról.

De tulajdonképpen nem is kell ennyire messzire menni: már Franciaországból is érkezhetnek olyan alkotások, amikhez nagyon kevés előzetes információ tapad. Franck Dubosc például kevésbé ismert nálunk (bár mostanában ez a második filmje, amit bemutatnak a magyar mozikban), de sok mindent elárul a külseje. Először is: nem tipikus francia, inkább egy kicsit amerikai karakter a világító kék szemével, fiatalos alkatával, nem túl jellegzetes vonásaival és az ízlésével. Az is rögtön látszik, hogy nem az az intellektuális figura, nem is párizsi alkat, inkább vidéki – de városi – forma. Nincs meg benne az a titok és komplexitás, ami igazán nagy mozisztárrá avatná, viszont bizonyára sok nőnek tetszik (hiszen remekül tartja magát), ezért bizonyos filmek hősszerepére abszolút alkalmas.

Nos, mostanában ő maga írja és rendezi ezeket a filmeket, alkalomadtán még a produceri teendőket is vállalja. Igaza van: így elkészülnek azok a filmek, amikben a legjobb formáját hozhatja. És igaza van azért is, mert ezek érvényes történetek – egy bizonyos közönség számára.

A Rumba – Több mint tánc a második ilyen filmje, ami eljut Magyarországra, és folytatja azt a vállalkozást, amit az előzővel (Szerelembe gurulva) elkezdett. Ezek mögött – szerintem – az a hátsó szándék áll, hogy úgy szóljon széles tömegekhez, hogy közben érzékenyítsen valami fontos társadalmi jelenségre, meg szórakoztasson is egyszerre. De ha ránézünk a plakátra, a szórakozás jusson eszünkbe először. Ne ijesszen el senkit azzal, hogy „most a kerekesszékben élőkről fogjuk megmutatni, milyen értékes, egyenrangú emberek” (mint az előző filmje), vagy azzal, hogy „a hagyományos macsóság egy olyan mérgező attitűd, ami elsősorban magukra a férfiakra káros” (mint a mostani), hanem elsősorban az érzelmek ragadjanak meg minket. Sejtsük meg, hogy egy érzelmes, érzékeny filmre veszünk jegyet. Hajszál híján szentimentálisra.

És van még valami: Franck Dubosc íróként-rendezőként azzal kísérletezik (szerintem egész szép eredménnyel), hogy a hollywoodi sémákat az európai ízlésre szabja. Ezzel nagyon sokan próbálkoznak az összes európai országban, hiszen mindenütt amerikai filmekkel van tele a mozi és az összes streamingcsatorna, ezekkel kell versenyezni, de nagyon ritkán sikerül a jót kivenni belőle, a tőlünk idegent meg behelyettesíteni autentikus, európai tartalommal. Én legalábbis nagyon kevés ideális mixet látok. Dubosc új filmje, a Rumba – Több mint tánc a ritka kivételek közé tartozik.

Ugyanis nem akkor sikerül jól alkalmazni a hollywoodi receptet, ha a történetvezetést egy az egyben lekoppintjuk, csak európai díszletek közé helyezzük – így mindig egy végletekig kiszámítható, unalmas, és főképp: hamis munka szokott születni. Magukat a sémákat kell kicsit szabálytalanná tenni, megpiszkálni, hogy egy angol szóval éljek: challengelni. (Minden mondat végére képzeljétek oda, hogy „szerintem”.) És abból a szemérmetlen érzelmességből kicsit vissza kell venni, ami a hollywoodi filmek sajátja, de meg lehet őrizni a happy endet (amit az első perctől fogva kész ténynek veszünk), és a karakterek szokásos útját a lelkük felszabadításáig – mert ez az, amire mindenkinek szüksége van, amiből mindannyian táplálkozunk, bármely kontinensen.

Szerintem erre Franck Dubosc most remekül ráérzett. És arra is, hogyan kell úgy politikailag korrekt, a korszellemnek abszolút megfelelő történetet kreálni, hogy az ne tűnjön erőltetettnek, kierőszakoltnak. Hogy önazonos maradjon.

A Rumba – Több mint tánc tehát elsősorban a mérgező maszkulinitásra mond nemet, másodsorban a multikulti (tehát nyílt) társadalomra igent, harmadrészben azt üzeni: a kétkezi munkának – és munkásnak – igenis van értéke. Csupa nemes gondolat.

Főhőse egy 60 körüli fickó, Tony, akinek sikerült berendeznie magának egy olyan életet, amiben képviselheti az összes hagyományosan férfias attribútumot: az érzelmek elfojtását, a kemény külsőt, bajuszt (!), a „férfias” munkát, a dohányzást és a legénylakást – kábé egy európai, de Amerika-mániás Clint Eastwood-epigont képzeljetek el. Olyan elégedett ezzel a mázzal, hogy azt sem veszi észre, mekkora árat fizet érte: merev és zárt gondolkodásával sikerül a teljes elszigeteltségbe és magányosságba navigálnia magát. De azt legalább keményen tűri! Arcizma nem rándul. 

Egészen addig, míg a létező legmegalázóbb helyzetbe nem kerül: a vécén ülve kap infarktust. A kakálástól. Ez azért elég nagy pofon egy ilyen macsónak, ráadásul a szenvtelen orvos (akit a hírhedt író, Michel Houellebecq alakít parádésan) megijeszti azzal, hogy ha így folytatja, nemsokára bedobhatja a törülközőt, csak legyen, aki eltemeti… 

Tony pedig komolyan veszi a figyelmeztetést, és elkezd változtatni az életén. Elhatározza, hogy felveszi a kapcsolatot a lányával, akit még csecsemőként elhagyott, és kicsit késve, de magára ölti az apaszerepet. A lányról pedig kiderül, hogy táncoktató, így kerül Tony – először inkognitóban – egy rumbakurzusra.

Nem mesélem tovább (fogadjunk, kitaláljátok a végét), de a lényeg, hogy a sok mesei elem valahogy sosem csap át teljes képtelenségbe, könnyen tudunk Tonyval haladni. És Dubosc – aki megalkotta papíron ezt a palit – színészileg is jól hozza, amit kell, de ami talán még szebb: remek partnereket talált maga mellé. Kifejezetten üdítő jelenség a lányát alakító Louna Espinosa, aki profi táncosnak tűnik, de a legjobb barát és a bevándorló szomszédasszony is színes, eleven figurák, ahogy – mint már említettem – ez a nyugtalanító alak, Michel Houellebecq is.

Egy nagy problémám volt a filmmel: a vége előtt kihagyott egy drámai ziccert. Nem is értem, miért akarták megúszni, úgy színészileg, mint íróilag és rendezőileg egy kiváló lehetőség lett volna a kibontakozásra. Ezért nagy kár, viszont a film végét sikerül szépen lekerekíteni egy allegóriával az apaságról és a kihagyott apaságról, a vissza nem kapható évekről és bepótolhatatlan kötődésről. Ez szép volt, fájdalmas, és egyben felemelő. 

Lehet, hogy be fog villanni nektek közben pár korábbi táncos film, amikben a tánc szintén csak az egymásra hangolódás eszköze és szimbóluma volt, mint amilyen a Napos oldal vagy a Tétova tangó, de mindegyiknek van valami sajátossága és egyedi karaktere – ennek is. És ami a lényeg: ezúttal is sikerült valamit tanítani arról, hogyan nem szabad mindent elcseszni.

Kiemelt kép forrása: Cinetel Kft.

Gyárfás Dorka