Mennyivel több lett, mint kiváló színész – Isten éltesse Michael J. Foxot!

–

Nagy dolog, ha valaki akár csak egyetlen dolgot is alkotott az életében, ami milliókra volt hatással, amin generációk nőttek és nőnek fel a mai napig. Ha csak annyi maradna Michael J. Fox után, hogy elkészítette a Vissza a jövőbe-sorozatot, akkor is sikerült halhatatlanná válnia. De ennél a sors valamiért sokkal nagyobb küldetésre szánta. Nem ő választotta. Nem menekülhetett előle (pedig de szeretett volna). Muszáj volt felvállalnia, és ma már elsősorban erről ismerjük őt: a betegségről, ami harminc év alatt sem tudta megtörni.

Duplafenekű címet kapott a film, ami a Parkinsonnal folytatott küzdelmét meséli el – Still: A Michael J. Fox Movie. A „still” egyrészt azt a nyugalmi állapotot jelenti, ami neki már sosem adatik meg, mert a teste folyamatos önkéntelen és kontrollálhatatlan mozgásban van (hol remegésben, hol rángásokban), és egy kicsit arra is utal, amire egy másik hasonló filmcím, a Still Alice (ami ugyan nem a Parkinsonról, hanem az Alzheimer-kórról szólt): hogy ez még mindig ő. Most is ő. És még mindig itt van. Illetve ez ugyanúgy egy újabb Michael J. Fox-film – ha a színészettel két éve fel is hagyott. 

Talán az első olyan világsztár volt (az én életemben legalábbis), aki kiállt a nyilvánosság elé felvállalva a gyengeségét, esendőségét, és nem egyszerűen visszavonult, amikor már nem tudta őrizni a makulátlan imidzsét, hanem megmutatta magát, és ezáltal az embert a hírnév mögött. Nyolc évébe telt, hogy meg tudja ezt lépni, nyolc évig őrizte a titkát és rejtegette a tüneteit. Meg a diagnózis által kiváltott lelki mélyrepülést is, ami depresszióba és alkoholizmusba taszította. Ezekről most látunk-hallunk először.

Nem nehéz átélni a szenvedését, együtt érezni a tagadás és hárítás próbálkozásaival, amik óhatatlanul kudarcra voltak ítélve. Nincs menekvés. Legfeljebb tovább ronthatsz a helyzeteden: így még a siker emlékét és a családot is tönkre lehet tenni.

Úgyhogy nyolc évvel azután, hogy megtudta, mi az oka a kisujja megállíthatatlan verdesésének, és évekkel később, mint hogy minden módon próbálta a kezét lefoglalni a nyilvános megjelenéseken, nehogy észrevehető legyen a remegés, összehívott egy sajtótájékoztatót. És a ’90-es évek egyik legnagyobb sztárjaként bejelentette, hogy egy hosszú és folyamatos hanyatlással járó út áll előtte.  

 

Kegyetlennek tűnik ezután a kérdés, amit a kor legnagyobb talk show-riportere, Barbara Walters tett fel neki: nem fél-e attól, hogy ezentúl más szemmel néznek majd rá. De az is, hogy megkönnyebbült-e a bejelentéstől. Mert hát, a titkolózás ugyan biztosan nem segítette az azt megelőző években, de hogyan könnyebbülhetne meg valaki, aki egy ilyen út elébe néz? És mit tehetne, hogy ne nézzenek rá úgy, mint egy beteg emberre, amikor a tüneteit nem lehet többé eltakarni? Volt talán választása? 

Michael J. Fox kivételes tehetségű színész volt. Nekem például nem a Vissza a jövőbe határozta meg a gyerekkoromat (bár természetesen láttam), hanem egy sokkal kevésbé ismert tévéfilmje, amit ugyanabban az évben mutattak be (1985-ben): a Fenyvestábor. Százmilliószor láttam (felvettük videóra), még azután is, hogy már kinőttem a célcsoportból. Michael J. Foxot az apró termete, a tiszta arca, lehengerlő lendülete és teljes bevonódása minden helyzetbe a fiatalok számára ideális példaképpé tette.

Egyszerre volt gyerek és felnőtt – de nem kamasz. Csak mindkét életszakaszból a legjobb: hamvas, friss, hittel és tettvággyal teli, de vicces, érzelmes, és komoly.

Amikor most a dokumentumfilmben újra láttam azt a fiatalkori arcát – mivel sok-sok filmjelenettel illusztrálják a személyes történetét –, azt éreztem, hogy ilyen azóta sincs. Elijah Wood, Tobey Maguire, vagy épp Tom Holland próbálhatott volna az örökébe lépni, de egyikük sem tud(ott) ennyi mindent egyesíteni magában, ilyen szerencsés konstellációban. 

Ő is úgy érezte, hogy amíg fut a szekér, addig mindent ki kell venni belőle, ezért szinte halálra dolgozta magát. És közben családot alapított, amit elhanyagolt. Gyerekei születtek, akiket magukra hagyott az anyjukkal, akiről pedig mindig tudta: élete szerelme. Mégsem lehet azt mondani, hogy megfizette ennek az árát azzal, hogy harminc éve már nem a munka, hanem a család az első az életében. A Parkinson nem lehet a siker ára, sem pedig valami büntetés, amiért nem volt elég hálás, jó fiú.

A betegségek, tragédiák, csapások egyszerűen csak nem kerülik el még a sztárokat sem, mivel ők is emberek.

Ma már egyre inkább látjuk, amióta Val Kilmer, Selma Blaire és Bruce Willis betegsége közismert, és a részleteibe is bepillanthatunk. (Vagy itthon Kulka János és a nemrég elhunyt Lang Györgyi helyzetébe.) Ők nem az Olümposz csúcsáról zuhantak le, mert megharagudtak rájuk az istenek, vagy mert elszaladt velük a ló. Nincs értelme a betegségüket kiváltó lehetséges okokat firtatni. Viszont azzal a karizmatikus személyiséggel és energiával, ami a sikerhez vezette őket, most meg tudják mutatni azt is, mit jelent a hétköznapi életben küzdeni. És ebben Michael J. Foxnál hitelesebb, tiszteletreméltóbb embert nemigen találni. 

Harminc év egy olyan betegséggel összeláncolva, ami minden erőfeszítés ellenére csak egyre jobban elhatalmasodik a szervezeten, az nem akármi, az heroikus küszködés. Ennek látjuk egy pici kis szeletét a filmben, de ennyi is elég ahhoz, hogy a többit mögé képzeljük. 

És ott van az összes ráncában, fürkésző tekintetében, összevont szemöldökében is. Egy gondolkodó, tipródó, sokat megélt ember néz ránk a képernyőről, és beszélget a film érzékeny, okos rendezőjével, Davis Guggenheimmel, aki nem véletlenül lett Oscar-díjas dokumentumfilmes – ezt a munkáját is mind emberileg, mind szakmailag a legnagyobb gondossággal készítette.

Kellett ez a film. Meg kellett mutatni, hogy kiváltságos helyzetben is mennyire nehéz lehet az élet, minden egyes napja, órája mennyi erőt és odaadást követel – és veszélyt rejt.

Mindjárt az elején elmeséli ezt az a jelenet, amiben Michael J. Fox sétálni indul a trénerével (ami már önmagában kihívás, kockázatos küldetés), és már épp eljutnának a sarokig, amikor egy járókelő felismeri a színészt, és kedvesen ráköszön, amitől – ettől a picit váratlan eseménytől – kizökken a koncentrációból és elesik. Egy poénnal ugyan elüti a dolgot, és megy tovább, de az ember máris érzi a törékenységét, esendőségét, szégyenét, fájdalmát… és erejét 

Az elmúlt napokban ismét egy olyan hír futott körbe a neten, hogy Michael J. Fox egy nyilvános beszélgetésen – melyen a Vissza a jövőbe-sorozatra emlékeztek – elesett a színpadon. „Michael J. Fox egyre borzasztóbb állapotban van, most a színpadon esett el”, „… vészesen romlik az állapota”, „… csak a szerencsén múlott, hogy nem törte össze magát”, „Szívbemarkoló, ahogy a Parkinsonnal küzdő Michael J. Fox kezelte a kínos jelenetet” – írták a magyar bulvárlapok, és el lehet képzelni az angol nyelvűeket is. De miért ez a hír? Hogyan maradhat ennyiben a sztori?

Még hány olyan filmnek kell elkészülnie, mint a Still, hogy mindenki értse, nem az a hír, hogy elesett, hanem az, hogy ott volt! Hogy elment! Vállalta. Azt is, hogy ilyen betegen kiteszi magát az utazásnak, az izgalomnak, a szereplésnek és a kockázatnak, hogy bármikor bármi történhet, és azt is, hogy malőr esetén megmutatja, mit tesz egy küzdő. Mert élni kell. Bukásokkal, esésekkel, folyamatosan romló körülményekkel, kritikus tekintetek kereszttüzében, a rosszindulatú sajtó, és a tehetetlen egészségügy dacára is. Azt is látjuk a filmből, hogy miért.

Nem a sikerért. Nem a hírnévért. Nem a figyelemért. Hanem a családért. Azokért, akik nap mint nap értelmet adnak a küzdésnek.

Megmutatni pedig addig kell – és lehet –, amíg maga mesélheti el a saját történetét, hogy igaz legyen. Őszinte, kendőzetlen, hiteles. Négy könyvet írt eddig a Parkinsonnal folytatott küzdelemről, és ezt a filmet, melyben szintén a saját írásaiból olvas fel. Hát, ezt hagyja az utókorra még – a filmeken, sorozatokon túl. És egy alapítványt, ami az elmúlt húsz évben több mint egymilliárd dollárt gyűjtött orvosi kutatásokra. Mennyivel több ez, mint amit színészként elérhetett! Pedig az sem volt semmi.

Kiemelt kép: Jelenet a Still: A Michael J. Fox Movie című filmből – Forrás: Apple TV+

Gyárfás Dorka