„Az én életem rendben van. Az is rendben van, ami nincs rendben”

–

„Haldoklom. De különben jól vagyok.”

Vannak bevett frázisok, amiket az élet vége kapcsán használunk. „Hosszan tartó betegség után hunyt el” – ez is ilyen. De vajon belegondolunk-e ilyenkor, mit is jelenthet hosszú ideig bírni a betegséget, és magunkat benne, és hogy mennyi lelkierő kell ahhoz, hogy mindeközben megőrizzük tettvágyunkat, szellemünket és még a humorunkat is? Popper Péter a külvilág előtt így viselte a betegségét, amelynek küzdelmeiről azonban csak ő maga tudott. Utolsó napjaiban tollat ragadott, és levelet írt, amit eljuttatott a  szerkesztőségének. Búcsúzott benne, tisztában volt vele, mi vár rá. Félt a haláltól, de attól nem tartott, hogy ezt kimondja. Egyenes volt, és kendőzetlenül őszinte, ahogy tanításai során is: akkor is szembesített az igazsággal mindannyiunkat, amikor annál fájóbbat, kellemetlenebbet el sem tudtunk volna képzelni.

„Intenzív osztály, dialízis és mindmáig tartó folyamatos beszélgetés a halállal. Várjuk meg, amíg néma csend lesz közöttünk. De addig – kérem megértéseteket – igyekszem eltűnni az életetekből” – írta. Ez azonban nem ment olyan könnyen – mármint a megértés, amire kérte az embereket. Volt egy nő ugyanis, aki áttört a család által épített „barikádon”: előadást tartani hívta a végnapjait élő, kórházban fekvő Poppert. Mire ő készségesen, mással össze nem hasonlítható humorával igyekezett elmagyarázni, miért nem jöhet létre az előadás:

„Mondom, intenzív osztályon fekszem. Mit csinál ott? – kérdezte. Haldoklom. Kis szünet. Majd: különben hogy van? Különben?

Különben jól vagyok.”

Minden elmúlik – a rossz is és a jó is

Azt vallotta, hogy az életben minden bizonytalan, hogy a kiszámíthatatlanság az egyetlen állandó. Ezt már nagyon korán, a saját bőrén megtanulta: kiegyensúlyozott és biztonságos gyerekkorába szinte berobbant a háború, ami mindent gyökeresen megváltoztatott, összetörte a családi életüket, hogy zsidóságuk miatt üldözöttnek számítottak. Szülei nem zsidó barátai segítettek a túlélésben nekik; új iratokat, személyazonosságot szereztek számukra. A kisfiú Poppernek el kellett válnia a szüleitől, Pongrácz Péter néven elkerült egy kertészetbe inasnak. (Ekkor tanulta meg azt is, hogy az életben végtére is mind egyedül vagyunk. Életünkben és halálunkban is.) 

Az élet bizonytalanságával kapcsolatban úgy tartotta: „A kérdés csak az, az ember hogyan viszonyul a saját változásaihoz és környezete változásához. Elfogadja? Vagy nem fogadja el?” Ő maga megbékélt vele, ehhez azonban egy életútnyi tapasztalásra és meggyőződésre volt szükség arról, hogy gyakran a rosszból is valami jó bontakozik ki. 

„Sosem kell biztosan ítélkezni, és nem kell pánikba esni” – mondta. 

Egyébiránt úgy gondolta, iszonyúan unalmas lenne megtervezhető, kiszámítható mindennapokat élni. Az utolsó interjújában ennek kapcsán elmesélte a legendát Salamon király gyűrűjéről, amibe a következő volt vésve: „Minden elmúlik.” Amikor a király szomorú volt, ránézett a feliratra, és tudta, a szomorúsága el fog múlni. De ugyanígy, amikor boldognak érezte magát, a gyűrű akkor is emlékeztette, hogy az sem tart örökké.

„A »minden elmúlik«, a »minden változik« elfogadása borzasztóan fontos eleme az életünknek. Egyetlen vallást ismerek, melynek ez a kiindulópontja, a buddhizmust” – mondta.

„Péter, most már olyan öreg vagy, rendben van a te életed?”

A buddhizmus erősen hatott rá, de mint mindenben, a hitben is megalkotta azokat a dimenziókat, amikben szabadon mozoghatott, és amiket a magáénak tudhatott. Az első benyomásokat a hinduizmuson keresztül szerezte róla: tízéves volt, amikor az apja jógamesterhez vitte – mert bár maga nem gyakorolta a jógát, rendíthetetlenül hitt a jótékony hatásaiban. És annak ellenére, hogy a mester hindu volt, sokat beszélt Buddháról. Itt érintette meg Poppert először India, bár elmondása szerint gyerekként röhögni jártak csak az órákra. „Volt ott egy nagydarab kövér nyomdász bácsi, aki félreértette a légzésgyakorlatokat, felfújta magát és visszatartotta a levegőt. Először rózsaszín lett, aztán piros, aztán kék, végül kirobbant. És mi, gyerekek röhögtünk” – mesélte egy interjúban. A buddhizmus tanai azonban később mély benyomást tettek rá, Indiába is eljutott, ahol sok időt töltött egy szerzetesnevelő kolostorban. És annak ellenére, hogy nem tartotta magát kifejezetten buddhistának, sok tekintetben mégis abban a szellemiségben élt.

„Egyszer azt kérdezte valaki: »Péter, most már olyan öreg vagy, rendben van a te életed?«

És akkor kiszakadt belőlem egy buddhista válasz: »Te, az én életem rendben van. Az is rendben van, ami nincs rendben.«

Persze, ezért hülyének nézett, de szerintem ez tényleg így működik. Van, amit sikerült megoldanom, és van, amit nem. Nem vagyok egy angyal-bangyal, és nem vagyok ördög.” 

A bánatot könnyebb átélni, mint az örömöt

Fiatalon került kapcsolatba a pszichoanalízissel, és egyik alkalommal megkérdezte tőle az analitikusa: mennyit szokott örülni egy héten? Mennyi öröme van, és mennyi negatív érzése? Poppernek a kérdés hatására rá kellett jönnie, hogy az ember sokkal érzékenyebb a negatívumokra, jobban megragadnak benne. „Egy buddhista gyakorlat arra tanít, hogy a nap végén, lefekvés előtt emlékeztető szavakban írd fel, mi az, amin felizgattad magad, mi esett rosszul, mi háborított fel. A hét végén nézd végig, s ami érzelmileg közömbös, húzd ki. Aztán egy hónap elteltével tedd meg ugyanezt. Látni fogod, mennyit izgatod magad fölöslegesen olyan dolgok miatt, amelyek nem érnek meg semmiféle izgalmat. Mégis: egy adott pillanatban ezek kerekedtek felül. Ismerek olyanokat, akik számára a rossznak van valóságértéke, ha jó történik velük, azt álomszerűnek tartják. Ezeket az embereket elneveztem örömgyilkosoknak” – hát így, ilyen egyszerű, életszerű példákon keresztül tanított, hol a pszichológia, hol a vallástudomány tanait előtérbe helyezve.

Örök tanító volt. Előadásain úgy ült a székében, mint egy bölcs Buddha.

Az elsők között volt, aki a pszichológiáról közérthetően beszélt az embereknek, aki rengeteg humorral, öniróniával és szeretettel szembesített minket rossz működéseinkkel, és azok hátterével.

Hitt a sorsfordulókban és abban is, hogy a szakmájában nem lehet a sors ellen gyógyítani. „Ha nincs benne valakinek a karmájában, hogy meggyógyul, akkor hiába akarom meggyógyítani. Az elején azt kérdezted, milyen az élet. Az eddig elmondottak alapján az derül ki, hogy bonyolult. Mindazonáltal színes, szórakoztató és abszurd. Sokszor nem lehet megállni nevetés nélkül.”

Ő pedig a tanítás mellett nevetett és nevettetett szinte a végéig. 

 Filákovity Radojka

Képek: Gordon Eszter 

Filákovity Radojka