Elég, amit az élet produkál… az az igazi művészet – 7 vérfagyasztó nap: a film, aminek a végéből elvették a katarzist

–

Alig pár hónapja láttuk A világ összes pénzét (Ridley Scott rendezésében), nem sokkal korábban a Philips kapitányt (Tom Hanksszel a főszerepben), azelőtt A belső embert (Clive Owennel), vagy Az Argo-akciót (Ben Affleck rendezésében) – vagyis túsztörténetekből nincs hiány a kétezres években. Érdekes megfigyelni, hogy akár egy ilyen rövid listán is mely filmek azok, amik az áldozatot, és melyek, amik a túszejtőket vagy a tárgyalókat, esetleg az áldozatok családját helyezték középpontba, ami már abban is megmutatkozik, kit alakítottak sztárok. A legújabb túszejtős film, a 7 vérfagyasztó nap azzal kísérletezik, hogy minden oldalt egyforma súllyal mutassa be (bár viszonylagos sztárjai épp terroristákat alakítanak), de a terroristák kifejezés mellé egy feliratban rögtön azt is hozzáteszi: ugyanez a másik oldal szemében szabadságharcos.

Vagyis itt mindenkinek meglesz a maga igazsága – legalább a törekvés szintjén.

Történelmi kincsesbánya

A valós történet szerencsére már annyira feledésbe merült – legalábbis a fiatalabb korosztály számára –, hogy bőven tartogat meglepetéseket, miközben vannak ismert elemei is: a palesztin-izraeli konfliktus, Idi Amin, a ki- és beszámíthatatlan diktátor alakja, és a nyugat-német szélsőbaloldali csoport, a RAF (Rote Armee Fraktion, vagyis Vörös Hadsereg Brigád), ami egyre többször bukkan fel filmekben. Hogy mindez hogyan jön össze egy sztoriban, azt gyorsan felvázolom – azoknak, akik hozzám hasonlóan nem hallottak az 1976-os entebbe-i túszejtésről és mentőakcióról. Egy Tel Avivból Párizsba tartó utasszállító repülőgépet – miközben megállt tankolni Athénban – 248 utassal a fedélzetén eltérített négy túszejtő (két német és két palesztin terrorista), és előzetes egyeztetés alapján az ugandai diktátor, Idi Amin által biztosított entebbe-i reptérre vezetett, hogy ott hét napon át sakkban tartsa vele a fél világot. A követelésük ugyanis az volt, hogy Izrael engedjen szabadon 40, négy másik állam pedig további 13 fogva tartott palesztin terroristát – máskülönben kivégzik a repülőn utazó összes izraeli és zsidó utast, összesen kilencvennégy főt.

Az eset azért is érdekes, mert olyan sokféle nemzet és kultúra volt érintett benne:

a francia légitársaság és gép személyzete, a görög reptér, az ugandai diktátor és hadserege, a német terroristák (akik kizárólag elvi okokból kötelezték el magukat az ügy mellett), a palesztin terroristák (akik viszont vérbosszút is akartak állni a merénylettel), és az izraeli kormány. Mindegyiket megismerjük a filmben, és persze néhány túszt is, akik között van jól szituált, kétgyerekes család, francia bulizó fiatalok, görög apáca, és auschwitzi túlélő is. Bár a film úgy indul, mint ami a német terroristákat szánta főszereplőnek – akiknek valóban érdekes erkölcsi dilemmával kell szembenéznie –, de később legalább annyi figyelem irányul Jitzak Rabin és Shimon Peres figurájára, akik végig politikai játszmát vívnak egymással, még később pedig a mentőakcióban részt vevő Moszadra.

Konfliktusok halmozása

Mindez – tegyük hozzá – alig négy évvel azután történt, hogy palesztin terroristák túszul ejtették a müncheni olimpiára érkező izraeli sportolókat (amiben szintén a német Baader-Meinhof Csoport működött közre), és amit a német biztonsági szolgálat nagyon rosszul kezelt: hibáinak köszönhetően végül az összes túsz odaveszett.

Az összecsapásban elhunyt öt terrorista aztán Líbiában dísztemetést kapott, az életben maradottakat pedig hősként ünnepelték.

Izrael titkosszolgálata ezután kezdte meg azt a bosszúálló akciót, amit Steven Spielberg München című filmjében láthattunk. Ez tehát az egyik közvetlen előzménye a 7 vérfagyasztó nap cselekményének (bár nem említik benne), ami valószínűleg hozzájárult ahhoz az izraeli politikához, amelyet a filmben többször hangoztatnak: hogy az izraeli kormány nem tárgyal terroristákkal, semmilyen esetben.

De a másik oldalnak, a német szélsőbalos csoportnak is kemény előtörténete van, ami azonban jóval részletesebben kirajzolódik a sztoriból: a csoport eredetileg azért jött létre, hogy a nyugat-német kormányban jelen lévő, magas rangú exnácik ellen tiltakozzon – ez sodorta őket a profi terrorista kiképzést kínáló arabok karjaiba, onnan pedig egy olyan akcióba, amelyben végül ők is náci szerepbe kerülnek, hiszen zsidókat ejtenek túszul és fenyegetnek kivégzéssel. Későn derül ki számukra, hogy csak eszközként használták őket az akcióban, és hogy egy palesztin terrorista szemében, akit nemcsak a magasztos elvek, hanem a vérbosszú fűt, sosem lesznek egyenrangúak – mert azok (ezen az alapon) még az ellenségüket is többre becsülik.

A német szereplőknek tehát szintén megvan a maguk drámája: egyrészt egy lelkiismereti válság, másrészt, hogy – önhittségük és balgaságuk okán – maguk is áldozattá válnak.

A film végső üzenete is ehhez kapcsolódik tulajdonképpen. Mivel a mentőakció egyetlen katonai áldozata épp a jelenlegi izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanyahu bátyja, Yonatan Netanyahu volt, azt próbálja sugallni, hogy amíg mindkét oldalon személyes érintettség és veszteség terheli az ellenségeskedést, addig a bosszú csak bosszút fog szülni, és sosem lesz vége a harcnak. A kívülállók pedig jobban teszik, ha nem szólnak bele, mert úgysem érthetik – és főleg nem érezhetik – a tétjét, ők félre lesznek söpörve. Hiába hangsúlyozza Jitzak Rabin karaktere, hogy mindennek ellenére igenis csak tárgyalással érhetne véget a konfliktus, ez a szemlélet elszáll a levegőben.

Ő is kénytelen volt fegyverhez nyúlni, mai utódja meg végképp nem hisz a diplomácia erejében (és láthatjuk is, miért nem).

A csúcson felsülni

Bár a produkció kétségtelenül túl akar nőni a műfaji film keretein, ezért ábrázolja a helyzetet ennyi szemszögből, ilyen politikai és emberi komplexitással, de ez nem teljesen sikerül neki.

A sok-sok cselekményszál nem eléggé kidolgozott, a logika itt-ott megbicsaklik, fontos momentumokon át kell lendülnünk.

A német terroristák például néhol indokolatlanul cserélnek szerepet: hol az egyikük (Daniel Brühl karaktere), hol a másikuk (Rosamund Pike figurája) bizonytalanodik el jobban az akcióban, Brigitte őrülési jelenete pedig különösen gyenge lábakon áll. Teljesen felesleges követnünk egy izraeli katona és táncos barátnője enyelgését, Yonatan Netanyahut (akit a fiatal Charlton Hestonra emlékeztető, tökéletes arcélű Angel Bonanni alakít) viszont nem ártott volna jobban megismerni. Shimon Peres (Eddie Marsan) és Jitzak Rabin (Lior Ashkenazi) ellentéte túl kiélezett ahhoz, hogy aztán egy filmvégi feliratban fel tudják oldani (itt mesélik el, hogy később egy platformra kerültek); Idi Amin (Nonso Anozie) pedig egy karikatúrává degradálódik a filmben. Hiába sorakoznak itt jobbnál jobb színészek, nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy kétdimenziósnál összetettebb karaktert formáljon.

A legzavaróbb azonban az, hogy a film tetőfokát szétrombolták: a nagyszabású és nagy kockázatú mentési akciót a rendező önkényesen keresztbe vágja egy kortárstánc-előadással, amivel nemcsak elveszi minden feszültségét, de megakadályozza azt is, hogy követni tudjuk, pontosan mi történik. A Keresztapa óta (melyben egy keresztelőt vágtak párhuzamosan egy leszámolás képeivel) számtalanszor használták már ezt a filmes eszközt, de csak ritkán működik – akkor viszont nagyon erős hatást tud elérni. Itt azonban pontosan az ellenkezőjét érik el vele: kiheréli a filmet.

Kár, mert egyébként rengeteg energia, odafigyelés és jó szándék volt benne, és a nagyjelenet előtt bőven tudott is értékes pillanatokkal szolgálni. De az, hogy épp a lényeget rontották el, sajnos klasszikus rendezői hiba, amit José Padilha hiúsága táplált. Izgalmasabbat, nagyobbat, szenzációsabbat akart villantani, mint amit az élet produkált, és nem bízott a történet erejében. Azt meg már rég tudjuk, a hübrisznek mindig mi a büntetése...  

Gyárfás Dorka

Képek: InterCom