–

Nem tudom megfogalmazni, miért van szükség a férfi barátaimra

Ahogyan azt sem, miért van szükségem a két lábamra, a levegőre vagy a biciklimre. Egyszerűen az életem részei, alkotóelemei, örökké jelen lévő kapaszkodók. A levegőt és a lábamat nem tudom nélkülözni a létezéshez. A bringámat képes vagyok hosszabb időre is hanyagolni, elég, ha tudom, hogy ott van. A barátaimmal kicsit bonyolultabb a helyzet – valahol a két pont között.

Úgy vagyok összerakva, hogy ha akut gond van, azonnal keresek egy nőt, akivel megoszthatom, akire legalább a panaszkodásommal támaszkodhatom, és akitől vigaszt remélek.

A nők előtt nem szégyellem a gyengeségeimet. Viszonzásképp szeretetet kapok és dicséretet, biztatást (ne tegyen úgy senki, mintha ez nem számítana). A legrégebbi férfi barátaimat viszont ritkán traktálom a napi gondjaimmal. Nem tudom ezt máshogy megfogalmazni, őket „tartogatom”. Más időkre.

Lehet, csak arról van szó, hogy előttük nem akarok annyira esetlennek mutatkozni, mint amilyen vagyok. Cserébe persze mindig tudják (alighanem), hányadán állunk. Ők is ismernek.

A férfi barátság nekem kicsit olyan, mint a nem mélyen vallásos, de azért hívő embereknek a hit

Egy kis biztonságérzet. Hogy valahol azért van valami fogódzó, ha minden egyéb már elveszett. Azok a barátaim, akikkel a legrégebbi kapcsolat fűz össze, számomra kapaszkodók: mindegyiküknél tudom, miben számíthatok rájuk leginkább. Ez természetesen nem ugyanazt jelenti mindenkinél. És nincsenek nagyon sokan.

Ha egyetlen dolgot kellene megnevezni, ami a legmélyebben összefűz velük, az nálam a közös nyelv.

Akit igazán a barátomnak gondolok, azzal kialakult valamikor régen, talán pillanatok, talán évek alatt, egy közös szó- és gondolati kincs, élmények, tapasztalások közös megéléséből épült kötőanyag.

Valami, amiről Ottlik ír az Iskola a határonban. És mivel a barátságaim jórészt fiatalon köttettek, a fiatalság minden hülyesége, lazasága benne van ebben a közös nyelvben.

Az első barát

Egyikükkel az egyetemi gólyatábor első napjának első óráiban találkoztunk. Feküdtem az ágyon a szobában, bejött, bemutatkozott, ő is leült az ágyára. És pár héttel később már a legnagyobb harmóniában kommunikáltunk egy magunk által csiszolt, a Monty Pythonra és csatolt részeire alapuló abszurd, olykor fékevesztett hülyeségig ragozott közös nyelv alapján. Később más olvasmányélmények is alakították ezt a nyelvet. De a magja a mai napig ez az abszurd humor maradt, pedig azóta mindkettőnkkel történtek egyáltalán nem humoros dolgok az életben.

Ha felhívjuk egymást, ha találkozunk, mindent ettől az origótól folytatunk. A legmélyebb beszélgetéseinkben is ott van. Összeköt minket, mert ez maga a barátság.

A második barát

Másik, nagyon régi barátom maga a megtestesült életkedv. Az ő foglalkozása és annak a világa még csak határán sincs annak, ami engem érdekel, és amihez értek. Távolabb nem is nagyon lehetne egymástól a kettő. És mégis, nála jobban senkivel sem lehet közös hangot találni, egyébként nem csak nekem: a világon bárkinek. Itt a közös élményanyag Rejtő volt, aztán meg a filmek, a nagy klasszikus vígjátékok. És az életkedv.

Ha az ő társaságában vagyok, kicsit én is lazábbnak és derűsebbnek érzem magam, mint amilyen alighanem vagyok. Mint egy nap, aminek a bolygói boldogan sütkéreznek a fényében.

A harmadik barát

Van aztán nagyon régi barátom, akihez annak idején a hozzám képest szelídebb természete miatt vonzódtam, aki a „csendes, rendes gyerek”, anyukák kedvence volt a társaságban. Imádtunk együtt focizni, vele még összeveszni se nagyon lehetett foci közben, bár lett volna min, később pedig ügyvéd lett, és az egykori osztályunk jelentős részének intézte a válóperét. A maga csendes módján.

Évekig nem találkoztunk, mégis együtt éltünk meg mindent, ez akkor derül ki, amikor beszélgetünk.

A barátság két férfi között persze lehet olyan is, mint a búvópatak. Akadnak arcok, akik – a közösségi oldalak hódítása óta kicsit gyakrabban – felbukkannak a múltból, és velük bukkan fel az emlék is, hogy mennyire jó volt beszélgetni, mennyire egymásra tudtunk hangolódni, egy színdarab, egy Cseh Tamás-lemez vagy egy régi túra kapcsán. Nem baj, ha ők nincsenek jelen folyamatosan az életemben, mert a lényeg, hogy amikor felidézzük a fiatalkori barátságot, kiderül, nem változtunk.

A legrégebbi barát

És hát van persze a legelső és örökre legrégebbi barátom, a tesóm, akivel aztán valóban az első kimondott (és még senki által nem értett) szavak óta közös a nyelvünk. De még a gondolatmenetünk is, és mivel ikrek vagyunk, bizonyára van gondolatokon túli kapcsolat is közöttünk.

Hangosabban és nekivadultabban soha senkivel nem ordítoztam életemben (és vice versa), és soha, egyetlen barát sem értette nála jobban a gondolataimat.

Alapvetően – már majdnem ötvenévesen – ugyanolyan vagyok a barátságokat tekintve, mint kamaszként és fiatal felnőttként: semmitől sem félek jobban, mint a magánytól, de hajtani sem tudom az ismerkedést, a társaságot. Kell idő a gondolatoknak, és kell annak is, hogy megérezzem a barátaim hiányát. És amíg van, akihez fordulhatok, ha megéreztem, amíg felhívhatom egyiküket, John Cleese óbégatását utánozva, a másikukat Pelikán elvtárs és Virág elvtárs párbeszédét idézve, harmadikuknak meg csak annyit mondva: menjünk már el dumálni egyet valamelyik helyünkre – addig nagyjából rendben vagyok magammal is.

Hipszterszakáll, naplemente meg közös horgászás nélkül is. 

Somos Ákos

Kiemelt képünk illusztráció