„Klárika (és »Palikám«) az életem részévé vált!” – A Rotschild-kutató tisztelgése példaképe előtt

–

Dolgoztam volna mellette személyi asszisztensként, igen, azt hiszem ez a poszt izgatott volna leginkább. Közel a tűzhöz, az én muzeológusi történelemszemléletemmel most nem állnék itt – sokszor bizonytalanul – a másodkézből származó, kétes igazságtartalmú, utólagos visszaemlékezéseknek kiszolgáltatva. Tollba mondhatta volna élettörténetét, én pedig biztosan nem engedtem volna, hogy a gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhaköltemények rajzai, fotói, a szezononként elkészített több kötetes modellalbumok, valamint a kliensfüzetek idegen kézbe kerüljenek, és az utókor számára elérhetetlenné váljanak. Merthogy ez a helyzet, hazánk hányatott 20. századi története, az uralkodó rezsimek ambivalens történelemszemlélete, és a közelmúlt iránti  érdektelenség, az értéktelenség képzete felemésztette a Rotschild-hagyatékot.

Lassan már nem is emlékszem, mikor kezdődött – és vált fokozatosan rögeszmémmé – a Rotschild-életmű iránti érdeklődés. Az bizonyos, hogy „hivatalosan“ a doktori kutatással költözött be Klárika, férjével, „Palikámmal” együtt az életembe. És ezáltal –akarva-akaratlanul – a családunkéba is. Merthogy nekem innentől kezdve bármiről Rotschild Klára jutott az eszembe.

Lelkesen meséltem otthon a néha detektívregényekbe illő kalandjaimról, szóba tudtam hozni őt, vagy a kutatással kapcsolatos előrelépéseket, kérdéseket, megtorpanásokat – talán még az atomfizika kapcsán is.

A „legádázabb“ időszak több mint egy évig tartott, vettem Klárika-szemüveget, csináltattam bele lencsét, vettem Rotschild-ruhát címkével a méretemre, és habár nem állíthatom, hogy Klárika lett a válóok, de mégis máig a fülembe cseng gyermekeim apjának szarkazmussal átitatott hangja, ahogyan mondja: „Klárikám…” És ilyenkor Klárikaként nyilván nem Rotschildék harmadik leánya, hanem Simonovicsék első- és egyetlen buzgó leánygyermeke, azaz én voltam megszólítva. Ez a fajta ironizáló hozzáállás a gyerekeimre is átragadt, akik a doktori védésemtől kezdve, amelyen ők is részt vettek, kedvesen csak „szummakumma Simonovics »Rócsild« Ildikónak” neveztek.

Én persze mindeközben Palikáztam a férjemet, csak a rend kedvéért…

Egyébként Glücksthal Pálnak hívták azt az utazókereskedő fiatalembert, akibe beleszeretett Rotschild Ábrahám szabómester és Spirer Regina szabásznő törékeny idegzetű, lelkes amazon leánygyermeke, aki 1903. február 22-én, a halak jegyében született. Szerelmüket, a korszak közismert aranyifjújával, Somogyi Pállal való, a sajtóban is megírt pereskedés viharait követően, 1931. július 23-án pecsételték meg. Klára volt az egyedüli a négy Spirer Regina által szült Rothschild-lány közül, aki izraelita vallású párt választott magának. A mama elvált az édesapától, és mint Rotschild Ábrahám szalonjának legügyesebb kezű szabásza és varrónője, saját üzletet nyitott, ebbe segített be neki egészen 1934-es önállósodásáig az „én Klárim” is.

Ezen a ponton szükségét érzem, hogy eloszlassam a Wikipédia „jámbor“ népének és az ő összeírásaikból táplálkozó kedves újságírók téves nézetét, miszerint a mi Klárikánk, aki tényleg majdnem a szabászasztalon született, két, a budapesti szabószakma elitjéhez tartozó szülők divat iránt elkötelezett leánygyermekeként, nem tanult meg szabni-varrni. Nyilván nem járt becsukott szemmel és hátrakötött kézzel a gyönyörűbbnél gyönyörűbb kelmék, sürgő-forgó szabászok, varrónők és eszközeik között, Nem állt tétlenül nézve a divatbemutatós előkészületeket, a nagy hajtásokat báli szezon és a nagy ünnepek előtt, amikor minden hölgy megveszekedetten hajtotta a szalont hogy, „ha esik, ha fúj, de az ő toalettje legyen a legszebb”, és persze időben el is készüljön.

Karrierje meredeken ívelt felfelé, miután megnyitotta Deák tér 3. alatti szalonját, ahol a félemeleten fogadta a magyar arisztokrácia krémjéből kikerülő klienseit. Modelljeit Angelo, a korszak elismert divatfotósa fényképezte, illetve a szintén a Deák tér 3-ban, a tetőtérben 1935-től dolgozó neves fotográfus, Várkonyi  László.

Klári a márkaépítés nagymesterének bizonyult. Pár évvel később a fiatal szalon tulajdonosát érte az a hatalmas megtiszteltetés, hogy az 1937-ben hazánkba látogató III. Victor Emanuel olasz király előtt bemutathatta legfrissebb kollekcióját a budai várban.

1938-ban Farouk egyiptomi király esküvője kapcsán rebesgették a nevét, és habár nem ő, hanem a világhírű párizsi Worth divatház készítette a menyasszony, Farida csodaszép ruháját, mégis azt tartotta a közbeszéd Klára karkötőjéről halála után, hogy magától az uralkodótól kapta hálaképpen. Az egyiptomi kapcsolatáról és a karkötőről többször beszámolt a hatvanas években megjelent, országimázsépítő nyugati újságcikkekben. A következő hetedhét országra szóló eseménynél azonban már tényleg ő volt az egyik, aki „bábáskodott“, hiszen szalonja készítette vitéz nagybányai Horthy István feleségének,  Edelsheim Gyulai Ilonának a menyasszonyi ruháját. A megrendelést feltételezhetően a menyasszony divatszerető mostohaanyjának köszönhette, aki a szalon egyik legjobb, legkedvesebb kliense volt. A legfelsőbb körökkel, de elsősorban Horthy Istvánnal és feleségével való kapcsolata segítették a vészkorszak túlélésében.

Network- és márkaépítő zsenije a II. világháború utáni megváltozott társadalmi és politikai közegben sem hagyta cserben, így lett osztályidegenként a korábbi szalonos elitből egyedüliként az új rendszer kegyeltje.

A történet itt még éppen csak elkezdődött, de nem szeretném ellőni az összes puskaporomat, hiszen idén novemberben a Magyar Nemzeti Múzeumban tervezünk nagyszabású kiállítást a hatvanas–hetvenes évek nyugati sajtóban keresetlen egyszerűséggel „Roserote modezarin”-ként, a magyar divat császárnőjeként, vagy éppen „Budapest Coco Chanelja”-ként emlegetett tervezőnek. (A cikk két évvel ezelőtt született – a szerk.)

A kutatásaimnak messze nincs vége, gőzerővel dolgozom a ruhák, dokumentumok, történetek összegyűjtésén, divatsétákat szervezek, mert még mindig élhetnek közöttünk olyanok, akik ismerték az ötvenes évektől a szocialista rezsim koronázatlan királynőjeként elhíresült divattervezőt. A sétákon egyre többször érzem azt, hogy szinte mindenkinek van a környezetében olyasvalaki, aki kapcsolatban állt vele közvetve vagy közvetlenül, aki dolgozott vagy dolgoztatott nála.

Tehát még nincs vége, kalandra fel, Klárika!

Simonovics Ildikó

Képek forrása: Simonovics Ildikó

WMN szerkesztőség