„Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, de a legtöbb nehézséggel meg lehet birkózni” – Exkluzív interjú Adrien Brodyval

– 

Adrien Brody: Szervusz, szervusz! (mondja magyarul, akcentus nélkül)

Gyárfás Dorka/WMN: Wow, ez aztán megható! Csak nem beszél magyarul?

A. B.: Kicsit… (még magyarul)

Gy. D./WMN: Valahogy sejtettem, hogy nem a Johnnie Walker-reklámért tanulta meg azt a szót tökéletesen ejteni: egészségedre! 

A. B.: Hát persze hogy nem. És tudok minden káromkodást is, ami a nagykönyvben meg van írva. Tudja, már gyerekként is többször jártam Budapesten…

Gy. D./WMN: Élnek még itt rokonai? 

A. B.: Nem rokonok, de anyám közeli barátai, őket mentünk mindig meglátogatni. 

Gy. D./WMN: Mi jut először eszébe, ha Budapestre gondol?

A. B.: Nagyon szép város, anyám szülőhelye. De a gyerekkoromból nem konkrét eseményekre vagy részletekre emlékszem, inkább csak érzésekre. Általában a belváros jut először eszembe, azért is, mert amikor a Houdini című sorozatot forgattam, akkor főleg ott töltöttem időt. Nagyon érdekes volt felnőttként visszatérni, csak sajnos az egy extrém stresszes forgatás volt. Vannak barátaim, akik szintén filmeztek Budapesten, és nekik teljesen más élményük kötődik hozzá: ők esténként eljártak szórakozni. Bárcsak én is megtehettem volna! Ez a forgatás azonban nagyon feszes tempóban zajlott, és iszonyú nyomás alatt… Szerettem volna Houdini életműve és színházi munkássága előtt tisztelegni, és ehhez a színpadi trükkjeit meg kellett értenem, hogy meg tudjam ismételni és elő tudjam adni őket, ami hatalmas kihívást jelentett. Úgyhogy nem a szórakozásról szólt az ottlétem. 

Gy. D./WMN: De utána meglett a jutalma: jelölték Emmy-díjra.

A. B.: Igen, és nyilván mindig jó érzés egy ilyen visszaigazolás. De az is jó érzés, hogy tiszteleghettem előtte és a művészete előtt, illetve a magyar gyökerei előtt is.

Gy. D./WMN: Pont ezt akartam kérdezni, hogy a magyar gyökerek is közrejátszottak-e abban, hogy elvállalta ezt a szerepet.

A. B.: Több oka is volt, ez is, meg az, hogy mielőtt a színészetet felfedeztem volna magamnak, gyerekkoromban a bűvészettel kacérkodtam. Tanultam trükköket, és teljesen megbabonázott ez a világ.

Tudja, egy gyerek számára varázslatos dolog, ha valamivel meg tudja ragadni a felnőttek figyelmét. És az a munka, amit egy trükk előadása jelent – ahogyan az kifejlődik egy improvizációból – nagyon hasonló ahhoz, mint amit most csinálok.

Houdini meghatározó figura az életemben.

Gy. D./WMN: Neki is különleges kapcsolata volt az anyjával…

A. B.: Abszolút!

Gy. D./WMN: Ön az édesanyja fényképezőgépe előtt nőtt fel (Sylvia Plachy fotóművész, itthon is lehetett látni kiállítását – a szerk.) – ez hogyan befolyásolta, hogy végül inkább a színészetet választotta, és nem a bűvészi pályát?

A. B.: Anyámnak nagyon sokkal tartozom, mindenféle értelemben. Az, hogy fotográfusként sokáig én voltam a kedvenc témája nyilván segített abban, hogy komfortosan érezzem magam a kamera előtt, hogy ne érezzek magamon semmiféle nyomást, és ne akarjam megváltoztatni a viselkedésemet, ne akarjak „játszani”, egyszerűen csak jelen legyek. De az is formálta a személyiségemet, hogy egy művészetközpontú, kreatív családba születtem – apám tehetséges festő. Ezáltal hamar megtanultam, milyen jó kifejezni magunkat különféle eszközökkel, és milyen egy művészi életet élni. Ezért ma nagyon hálás vagyok a szüleimnek, mert ennek is köszönhetem, hogy ma a színészet mellett festek és zenélek is.

Amikor gyerek voltam, anyám kapott egy megbízást az Amerikai Előadóművészeti Akadémiától (American Academy of Dramatic Arts), és magával vitt a fotózásokra. Gyerekként látni ezeket a fiatalokat a színpadon dolgozni nagy élmény volt – bár anyám nem azért vitt oda, hogy hátha majd akkor megfertőz a színház, hanem csak azért, hogy inspiráljon, hogy próbáljak kapcsolódni hozzá. Ezért is nagyon hálás vagyok.

Gy. D./WMN: Láttam az édesanyjának egy kiállítását Magyarországon, de vajon egyszer azokat a képeit is megmutatja, amiket önről készített gyerekkorában?

A. B.: Fent van belőlük pár az interneten, leguglizhatja őket. 

Gy. D./WMN: Hú, feltétlenül megteszem. Van egy másik filmje is a Houdini mellett, aminek van némi magyar vonatkozása (bár jóval kevesebb): a Grand Budapest Hotel, amit Wes Andersonnal készített – az egyetlen rendezővel, akivel rendszeresen dolgozik. Hogyan alakult a kapcsolatuk az idők folyamán?

A. B.: Wes nagyon különleges ember és fantasztikus filmkészítő. Nagyon jó érzés, hogy mindig gondol rám az új filmjei kapcsán is. Most is forgattunk egyet Spanyolországban, és hálás vagyok, hogy miközben jönnek újabb és újabb színészek a „társulatába”, én még mindig ott lehetek a csapatban.

Gy. D./WMN: Igen, ez lassan olyan, mint egy társulat, aminek Ön az Utazás Darjeelingbe révén lett a része.

A. B.: Ó, az nagyon jó élmény volt, együtt utazgatni Wesszel, Owennel és Jasonnel. (Owen Wilson és Jason Schwartzman voltak még a film főszereplői – a szerk.) Roman Coppola is állandó munkatársa Wesnek, aki általában az írásban segít neki, meg a second unit felvételeknél (azok a hangulatfestő snittek, amikben nem szerepelnek színészek – a szerk.) – ők mind csodálatos, kreatív emberek. 

Gy. D./WMN: Mit gondol, Wes Anderson mit keres egy színészben, mi kelti fel az érdeklődését bennük?

A. B.: Szerintem ő minden színészben az egyediséget keresi, és tényleg mindannyian különlegesek, akik nála szerepelnek. Csodálatosan tud történetet mesélni velük. Amit pedig én külön nagyra értékelek vele kapcsolatban, hogy előhozza belőlem a komikusi vénámat, amit sok más rendező nem látott meg bennem. Wes ebben úttörő volt, mert ha az ember sok drámai szerepet vállal, és pláne, ha sikerül is jól megcsinálnia őket, akkor mások is ezt keresik benne, ami sajnos egy idő után korláttá válik. Miközben a színészet szépsége számomra éppen abban rejlik, hogy szélesre tárhatom a szárnyaimat, és kipróbálhatom magam olyan személyiségek bőrében, akik nagyon távol állnak tőlem. 

Gy. D./WMN: Úgy látom – de mondja meg nyugodtan, ha tévedek –, mintha különösen vonzódna a „keményfiú” szerepekhez, az utóbbi időben több ilyen filmet is készített.

A. B.: Nem feltétlenül „keményfiú” szerepnek hívnám ezeket, de tény, hogy vonzódom bizonyos műfajokhoz – például azokhoz, amiken felnőttem, és amiket tinédzserként néztünk a barátaimmal New York Queens negyedében. Szóval ez kicsit a kamaszkorom elnyújtása, amikor ilyen szerepeket játszom, és mellesleg nagyon jó móka. A munkát az ember nem mindig azért vállalja, hogy mások reagáljanak rá, hanem néha pusztán az élményért, amit a játék jelent – a folyamatért, ahogyan belakhat egy karaktert.

De többnyire az a célom a színészettel, hogy egy komplex személyiséget mutassak meg, például azt, hogy valaki minden hibája ellenére is lehet hősies. Első pillantásra például kemény fickó, de ez nem egyenlő azzal, hogy nincs mélysége vagy ne lenne érzékeny.

Szerintem azok a legizgalmasabb szerepek, amikben meg lehet ragadni az emberséget és a kitartást bizonyos értékek mellett.

Gy. D./WMN: Lassan húsz éve játszotta élete sorsfordító szerepét A zongorista című filmben, de azóta – gondolom – sok hullámhegyet és hullámvölgyet megélt a pályáján. Hogyan tudott ezekből építkezni, és mindig továbbmenni – ahogy a Johnnie Walker mottója is mondja: „keep walking”?

A. B.: Ez egy nagyon fontos kérdés, és valóban rezonál a Johnnie Walker ars poeticájára. Amiért könnyű kapcsolódni, hogy mindannyiunknak ki kell tartania bizonyos időszakokban – akár a jó sors, akár a balszerencse áll mellénk, hiszen az életnek van egy elkerülhetetlen hullámzása. Az az elvárás, hogy mindig minden a kezedre játsszon, és neked kedvezzen, természetesen irreális. Úgyhogy bármi is jön, meg kell tanulni kitartani és továbbmenni, és felfedezni magunkban az erőt ahhoz, hogy nap mint nap megküzdjünk az akadályokkal, és előbb-utóbb legyűrjük őket.

Ez egy egyetemes emberi tapasztalat – ez tesz minket emberré. Senki sem mondta, hogy könnyű lesz, de a legtöbb nehézséggel meg lehet birkózni. Én a magam részéről köszönetet mondok minden leckéért, amire az élet tanított.

A zongorista hatalmas diadal volt, amiért szintén hálás vagyok, de nagyon magasra tette a lécet. Nem könnyű megugrani azóta sem, és nemcsak színészi szempontból, hanem mert ma kevés ilyen fajsúlyos alapanyagot találni, nehéz ilyen elhivatottsággal találkozni, és sokat változtak az idők is azóta. De persze most az hajt, hogy művészileg fejlődjek, és olyan feladatokat találjak, amik inspirálnak, mert szeretem a munkámat. Imádom a színészetet, és szeretem megosztani az eredményét másokkal. Áldásnak tekintem, hogy része lehetek annak a közösségnek, amely ezt a hivatást művelheti.      

Gyárfás Dorka