„Hősnők lehetünk a saját életünkben” – Így tanítanak meg a népmesék női szereplői kiállni önmagunkért

–

A népmesék ősi, kollektív tudást rejtenek – és eredetileg felnőtteknek szóltak,

akik annak idején egymást szórakoztatták a közösségben a tanulságos történetekkel, amelyek nem mást, mint az emberi élet velejét foglalták magukban: a kapcsolataink kuszaságát, az élet által elénk állított próbatételeket, nehézségeket és természetesen örömöket is.

Szinte minden helyzet, ami egy ember életében felmerülhet, megjelenik a népmesékben, amelyeken keresztül az emberek tudást, tapasztalatokat osztottak meg egymással.

Az, hogy miért kezdték el ezeket az alapvetően felnőtteknek szóló történeteket mégis a gyerekek füléhez igazítani, már összetettebb kérdés.

„A népmesék többségét a romantika korában kezdték el gyűjteni és lejegyezni, ez volt a nemzeti öntudatra ébredés időszaka, amikor egyre fontosabbá vált, hogy nevelési célzattal a gyerekeknek is átadják azt a kulturális hagyományt, értékrendet, nemzeti nyelvet, ami a népmesékben jelen van” – kezdi Zalka Csenge Virág nemzetközi mesemondó, író. Az ő értelmezése szerint ezzel párhuzamosan egyre inkább elkezdett beszivárogni a köztudatba az a fajta felfogás a népmesékkel, mondákkal kapcsolatban, hogy azok valójában olyan történetek, amelyeket egyszerű emberek képzelete szült, és amelyek egyszerűségük, tisztaságuk és varázslatos világuk miatt inkább valók gyerekeknek. „A felnőttek számára már ott volt a szépirodalom, ami egyre hangsúlyosabb szerepet kapott, a mese és a mesemondás pedig tulajdonképpen infantilizálódott.”

Az pedig, hogy a mesék teljesen más célközönséget kaptak, meghatározta azt is, hogyan kerültek bele a kánonba

A szájhagyományból érkező történeteket a szerkesztők, kiadók sok esetben cenzúrázták, alakítottak azok tartalmán. És itt el is érkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor részben megválaszolhatjuk azt a kérdést, miért egyfajta nőtípus lett kiemelve a kánonból.

„Fontos, hogy a meséket milyen korban gyűjtötték, jegyezték le, majd rendezték kötetbe.

A romantika korának megvolt a maga értékrendje, nemi-szerepelvárásai, aktuális nő- és férfiképe. Ennek megfelelően döntöttek úgy a gyűjtők, szerkesztők vagy kiadók, hogy mi való a korabeli gyerekeknek, és mi nem, mi szolgálja a nevelésüket, és mi nem” – teszi hozzá Zalka Csenge Virág.

Persze már akkor sem csupán egyféle – a passzív, engedelmes – nő képe jelent meg a mesékben. Ami a kánonból kiemelkedett, az Boldizsár Ildikó szerint csupán egy egészen apró része annak, amilyen sokszínű, autentikus hősnőket találunk a teljes magyar és egyetemes népmesei hagyományban. Ő maga legfrissebb kutatásai alapján tizenkét kategóriába csoportosította az egyetemes mesetörténetben megjelenő hősnőket, akik szerinte sokkal árnyaltabbak, ellentmondásosabbak, ambivalensebbek, mint a férfi mesehősök. „De mégis miért nem ezek kerültek be a köztudatba? Miért nem ők maradtak meg? Holott az olvasóknak a rendelkezésére álltak olyan gyűjtemények már negyven-ötven éve is, amelyekben ilyen autentikus, sokszínű hősnők szerepeltek” – teszi fel a kérdést Boldizsár Ildikó. Abban pedig egyetértenek Zalka Csenge Virággal, hogy az elmúlt évtizedekben az olvasók választására nagy hatással lehettek a Disney-rajzfilmek, amelyek az idők során a tömegkultúra részévé váltak, és amelyekben – legalábbis az első alkotásokban – a királylányok leginkább édesen rebegtetik a pilláikat, és várják, hogy valaki megmentse őket. 

A népmesék többsége azonban tele van aktív, a sorsukért, önmagukért, a másikért tenni, küzdeni kész nőkkel, akiktől rengeteget tanulhatunk ma is

A királylányok Boldizsár Ildikó kutatásai szerint eleve két csoportra oszthatók: vannak, akiket a mese azért nevez királylánynak, mert a birtokában vannak valami olyan minőségnek, ami feljogosítja őket erre a címre. Emiatt ők nyugodtan lehetnek passzívak, várhatják a hozzájuk méltó társat, hiszen már kimunkálták magukban mindazt, ami fontos érték.

A másik csoportba ezzel szemben azok a királylányok tartoznak, akik még híján vannak a hét szépség valamelyikének, és a mese belelöki őket egy olyan helyzetbe, amelynek során fontos tanításokat kell elsajátítaniuk: mondjuk, meg kell tanulniuk kiállni magukért, mint A só című mesében a királylánynak, aki nem sokáig tudta megvédeni magát az apjával szemben.

„De külön kategóriának számítanak a keleti mesék nőalakjai, akiknek a társadalmi berendezkedés miatt nincs joguk beleszólni a dolgokba, ezért kimunkálták magukban azt az elképesztő életstratégiát, hogy alázattal, fenntartások, előítéletek, megkérdőjelezések nélkül el tudják fogadni, amit az élet hoz. Nincs aktív, alakító szerepük a világ formálásában, emiatt fejet hajtanak a náluknál nagyobb erők előtt, amit sorsnak hívnak. A mesehősök szerint nagyon pontosan kell ugyanis tudni, mikor van szükség arra, hogy kardot rántsunk és hadakozzunk, és mikor van szükség arra, hogy elfogadjuk, ami velünk történik” – teszi hozzá.

Ott vannak még a teljesség igénye nélkül az okos lányok, akiket Boldizsár Ildikó szerint a szakirodalom tévesen aposztrofál így, ezek a hősnők ugyanis inkább az intuitív bölcsesség birtokában vannak. Ne felejtsük ki az égi anyákat, akik védelmezőn borulnak a világ és a hősök fölé, valamint a táltos, szörnyeteggel megbirkózó nőket sem. Vagy a beavató nőket, akik férfiakat segítenek az úton, de nem azért, hogy utána feleségül menjenek hozzájuk. A segítőből ugyanis Boldizsár Ildikó szerint sosem lehet társ – miután elvégezte a feladatát, szükségszerűen el kell búcsúznia a férfitól.

„A valóságban sok párkapcsolatban probléma, hogy a segítő szerepkör felülírja a társ szerepkörét, ami egy külön szerep. A mesében a segítőt nem szokták elvenni, amikor ugyanis segítő vagy, akkor egy olyan képességedet adod oda a királyfinak vagy a királylánynak, ami őbelőle hiányzik. Társként viszont egy önálló entitásnak számítasz, akkor az a fontosabb, hogy te ki vagy önmagadban, és nem az, hogy mit tudsz adni a másiknak” – mondja Boldizsár Ildikó rámutatva, hogy olyan fontos tanításokat is rejthet a huszonegyedik századi nők számára egy-egy népmese, mint például az autentikusság megőrzése.

Tehát a meséknek csupán elenyésző részében passzív a főhősnő, és ha mégis, annak fontos oka van

Vagy – ahogy már említettük – a hozzá méltó társra vár, esetleg a felnövéstörténetében vannak passzív időszakok – amint az előfordul a valóságban is –, vagy súlyosan bántalmazták. „Utóbbiakhoz tartozik például Hófehérke és Csipkerózsika is, csak hogy mindenki által ismert példákat említsek, akiknek többször az életükre törnek, akik folyamatosan bántalmazva vannak. Ahogyan egy bántalmazó kapcsolatból is hosszú idő kilépni, úgy Hófehérkének is hosszú időre van szüksége, amíg a mérgezett alma hatása ki tud ürülni belőle” – mondja Boldizsár Ildikó.

Amellett, hogy egy bántalmazó kapcsolatból egyedül nem lehet elmenekülni, kell a segítség – ez a fontos tudás pedig nagyon pontosan megjelenik a mesékben –, szükség van a belső munkára is.

„Arra, hogy valaki a bántalmazás által létrejött hibernált állapotból akár száz évig tartó álmon keresztül vagy egy üvegkoporsóban feküdve fel tudja dolgozni azokat a hatásokat, amik érték” – fejti ki Boldizsár Ildikó.

A bántalmazott nő motívuma fontos a népmesékben, ám közel sem mindegy, hogyan jelenik meg

Zalka Csenge Virág szerint másfajta szövegértést, illetve érzékenységet kíván, hogy meg tudjuk különböztetni, rossz példaként jelenik-e meg a bántalmazás egy történetben vagy pedig azt a mese jóváhagyja.

Sokszor mondják, hogy a Hamupipőke rossz mintát mutat a gyerekeknek, amiért a mostohatestvérek levágják a lábujjukat, hogy beleférjen a cipőbe, holott szerinte, ha helyesen értelmezzük a történetet, akkor a mese egyértelműen arra mutat rá, hogy ez mennyire rossz. „Hiszen belebuknak, feleslegesen csonkítják meg magukat, vagy – meseváltozattól függően – az anyjuk őket” – emeli ki. 

Ellenpéldaként viszont A rest macska című magyar népmesét hozza fel, amelyben a lusta feleséget úgy próbálják megtanítani dolgozni, hogy verik, majd a hátára kötik a macskát. „Ez a mese nemcsak hogy jóváhagyja a bántalmazást, hanem mint eszközt, humorosnak is állítja be. Nagy különbség van abban, hogy a bántalmazást egyértelműen elítéli a mese, vagy pedig jóváhagyja – erre a különbségre érdemes odafigyelni, amikor mesét választunk” – mondja Zalka Csenge, aki szerint emellett fontos és sokszor felmerülő probléma a beleegyezés kérdése is. A magyar népmesei hagyományban megtalálható az „élet fiatalító vize” mesetípus, amelyben a királyfi azzal a céllal szökik be a palotába, hogy megtalálja az élet vizét, a keresés közben azonban rábukkan az alvó királykisasszonyra. „Ezekben a mesetípusokban fellelhetők az aktusra utaló különböző szimbolikus változatok, például hogy a királyfi lehúzza a királylány ujjáról a gyűrűt vagy odaírja a nevét a lány ágyára, aki felébredve nem tudja, ki járt a szobájában. De van olyan verzió is, amiben a királylány konkrétan terhesen ébred fel az elvarázsolt álomból, majd útra kel, hogy megkeresse a gyereke apját. Az én mesemondói értékrendembe ez a motívum már nem fér bele, mert nem szeretném a közönségeimnek – főleg a gyerekeknek – továbbadni azt a gondolatot, hogy a hős büntetlenül tehet ilyesmit egy kiszolgáltatott nővel. Akár szimbolikus, akár nem” – fejti ki Zalka Csenge Virág.

A népmesékben ábrázolt nők nem fekete-fehérek. A női lélek árnyaltsága is megjelenik bennük, amiben a jóság és az ártatlanság mellett olykor helye van az irigységnek, a féltékenységnek is.

Ezek leginkább az álhősnők alakjában öltenek testet, akik mindenféle furmányos módon próbálják kitúrni a helyéről az igazi hősnőt, még az életét is veszélyeztetik, utánoznak, lopnak, csalnak, hazudnak, sokkal nagyobb az álhősi repertoárjuk, mint a férfiaknak. És hogy mitől válhat valaki álhősnővé?

„Pont attól, hogy hiányzik belőle az autentikusság. Ők csupán le akarják másolni azt az utat, amit a főhősnő végigjár. Nem önazonosak, hanem mindenáron valamilyenek akarnak lenni. El akarják lopni a másik életét, és ideig-óráig tapsol is nekik a világ, még a királyfi is beletörődik, hogy ha így alakult, akkor ilyen lesz a felesége, de az élet a jogtalanul bitorló nőket előbb-utóbb ledarálja” – mondja Boldizsár Ildikó.

Szerinte ezek az álhősnők ott élnek mindannyiunkban, be kell látni, hogy ilyenek is vagyunk.

„A legtöbb negatív nőalak ugyanakkor nem is a féltékeny, irigy mostohatestvérek között van, hanem az anyák között. A mesék hemzsegnek a bántalmazó, rossz anyáktól, de ott van bennük a megoldókulcs is arra vonatkozóan, mit lehet kezdeni velük: le kell válni róluk, ki kell kerülni a sugarukból.

Ez nem olyan egyszerű, mert a rossz anyák nem halnak meg a mesékben, ellentétben a jó anyákkal – ők mindig jobblétre szenderülnek a mese elején, mutatván, hogy a jó anyákról is le kell válni. A rossz anyák viszont addig maradnak, amíg a hősnő el nem bánik velük” – teszi hozzá.  

A mese szimbolikus figuráiban azonban a lehetőségek is megjelennek. Boldizsár Ildikó szerint annak ellenére, hogy az álhősnői szerepbe olykor bele lehet esni, abból is van kiút. „A meséknek ez is egy csodás tanításuk, hogy van változási lehetőség, ki lehet lépni a keretekből: nem kell örök életünkben libapásztorlánynak vagy elvarázsolt királykisasszonynak lenni, vannak kitörési, fejlődési lehetőségek. Így az sem baj, ha időnként belecsúszunk az álhősnő szerepébe. Ha ezt felismerjük, megváltoztatjuk, igyekszünk kimunkálni magunkat, akkor hősnők lehetünk a saját életünkben. És ha tényleg úgy vesszük, hogy minden szereplő a mesében mi magunk vagyunk, akkor ezek a mi saját kapcsolódási lehetőségeink is a világhoz, amelyek százezer színűek lehetnek” – fejti ki.

De vajon kiből lehet hősnő egy mesében?

„A mesék sok esetben azt tükrözik, hogy mit tudunk elképzelni magunkról vagy másokról. De pont azt szeretem a női hősökben – ahogy a férfiakban is –, hogy mesétől függetlenül rengeteg dolgot tudnak tanítani: nemcsak a bátorságról vagy az önállóságról, hanem arról is, hogyan állhatsz ki magadért, a családodért. Ahogy arról is, hogy még egy hős sem tökéletes.

A mesék megtanítanak hibázni is, de azt is, hogyan lehet jóvátenni a hibát. Ha nem sikerül elsőre, hát megpróbálni újra és újra – akár Pályuk Anna kárpátaljai mesemondó Tündér Ilona álma című meséjében, ahol Ilonát azzal menti meg egy szegény legény, hogy ő átkozódik el helyette. Ilona hazarohan, hogy rájöjjön, hogyan lehet megtörni a szegény legény átkát, ám útközben elfeledkezik a legényről, majd csak később tér vissza hozzá. Többször hibázik a történetben, majd végül egy naiv tettével töri meg az átkot” – mondja Zalka Csenge Virág, aki szerint a jó mesemondók, ahogy Pályuk Anna, mindig formálták a mesét.

„Nála pedig külön látszik, hogy hagyományos mesekaraktereket hogyan tett empatikussá, emberivé azzal, amilyen ő volt. Épp ez az empátia az, amit érdemes lenne minél többször kidomborítani azokban a mesékben, amiket ma mesélünk a gyerekeknek. Megmutatni a közösség erejét – ahol a mesék is születtek –, megtanítani őket arra, hogy a hősök legfőbb ereje a kedvesség, a másikról való gondoskodás, az együttműködés. És ahogy azt láthattuk, ilyen meséből és ilyen hősnőkből igenis sok van.”

Filákovity Radojka