Hol volt, hol nem volt, hetedhét országon innen, az Óperenciás tengeren túl, volt egy szegény ember, és annak volt egy felesége. Egyik nap aztán született azoknak egy törpe (khm… bocsánat, főszerkesztő asszony), akarom mondani: egy alacsony növésű lányuk. Szépen nevelgették, minden gyönyörűségük benne volt. Csak amiatt korholták a sorsot, hogy mér' ilyen szapora a gyermek ajaka. Mert az bizony, be nem állott soha. Hiába mutatták meg az orvosnak, hiába folyattak bele pillanatragasztót, hiába tettek rája lakatot, az  csak csacsogott egyfolytában, ha köllött, ha nem. Búsult is emiatt eleget a szegény ember, de legfőképp a felesége, akinek a szája szintén nem volt éppen hozzászokva a mozdulatlansághoz. Féltek, féldegéltek, hogy lyányuk hiába olyan szép, amilyent csak festeni lehet, és hogy esze hiába éles mint a beretva, nem lesz főnök, aki alkalmazná, és éhkoppon marad. Haladtak a napok, föl is cseperedett a lyány, és ahogy szálfatermete elérte a kilincset, aszonta:

– Édesapám, én elmenek szerencsét próbálni.

A szegény ember mondta volna, hogy: eridj, lyányom, jó utat, de bizony nem jutott szóhoz. (Mer' ez a lyány egyfolytába' csak beszélt.) Feltarisznyázták hát, és útnak bocsátották. Az csak ment, mendegélt Hetedhét ország ellen, s közben úgy szórta a szót, mint öregasszony az eleséget a tikok elé.  Amerre járt, szavaira odafordultak a napraforgók, hangját felcsípték a madarak, és még a folyó is halkabban csobbant, hogy hallja mondandóját. A lány azonban meg sem állt, míg be nem ért a városba, ahol lakott egy öreg király. De olyan hatalmas király volt, hogy mindenki félt és rettegett, mert ha valaki ellent mert neki mondani, azt menten elpusztíttatta. Vagy legalábbis kirúgta. A lányt azonban nem akármilyen fából faragták, bemerészkedett az öreg király elébe, hogy munkát kérjen tőle.

Kérdezi az öreg király a lyányt: hogy merészelsz ideállni elibém, tán hívattalak-é?

Én bizony munkáért jöttem, fenséges királyom, és nem tágítok, még ha ezer halál közé vettet, akkor sem! – válaszolta a fürgeszájú lány. És mondott még másokat is, addig-addig zúdítva a szónak erdejét a királyra, hogy annak csaknem lyuk került a hasára. Hét nap, hét éjszaka mondta a magáét, mire a király megelégelte a sok fecsegést, és így szólt: csicsereghetsz amennyit akarsz, de csak akkor, ha azt mondod, amit én akarok. Hát a lány belement az egyezségbe, mert ha nem ment volna, fára hágott volna a bőre az éhségtől. Megtelepedett a tévé képernyőjén, és csak azt mondta, amit a király parancsolt neki.

Haladtak is a napok, de a lyányba' csírázni kezdett a dac, majd kihajtott, és végül virágba borult. Elébe ment hát az öreg királynak és így szólt:

– Egy életem, egy halálom, én többet nem mondok mást, csak azt, ami a kedvemet szolgálja, ha a kaszatömlöcbe vettet, akkor se.

Hét nap, hét éjjel öntötte a szónak árját a király nyakába, hogy az csaknem belefúlt az egymásba fonódó mondatok hömpölyegébe. A királynak nem volt más választása, engedett a lánynak. Megörült ennek a lány, és hetedhét országra szóló sót csinált. (Hetente egyszer, főműsoridőben.)

Haladtak is a napok, ám a király bosszúra gyúlt, s kezdte volna a lány szájába adagolni a szót megint. Addig-addig, míg a lányban újfent parázslani kezdett a dacnak tüze. Beintett hát egy kurva nagyot az mtva-nak… Ja, nem bocsánat. Nem ez történt, hanem… Azt mondta erre a lyány az öreg királynak:

– Nem bánom én, ha mind a pletykalapok főszerkesztői közé vet is, csak azt mondom ezután, ami a kedvemet szolgálja.

És mondott még másokat is, de nem volt most hét napja és hét éjszakája az álláspontja kifejtésére, mert a király úgy megijedt, hogy a lyány szavai örökre maguk alá temetik, mint anyaföld az elhullott őzgida tetemét, hogy védekezésül betapasztotta a fülét. Majd azt mondta az udvarmesternek:

– Vágasd ki a lyány nyelvét, és etesd meg a birkákkal! (Igen, ezek a népmesék elég brutálisak, nem az én hibám, tényleg.)

Ment a hóhér az aprócska lyány felé, bicskáját villogtatva. A lyány tüdeje azonban megedződött a sok évnyi mende-mondázásban, és úgy elfújta a termetes hóhért, hogy az csak úgy huppant!

Látva ezt, megrettent a király, könyörgött, ígért fűt-fát. De hiába. A lyánynak többé nem kellett semmi a királytól. Nem tért vissza a képernyőre… akarom mondani: a palotába.

Helyette inkább saját királyságot alapított. Vagyis királynőséget. Zászlajára pedig azt írta: WMN. És bár a szomszédos királyságok csak nevettek az aprócska lány aprócska várán, birodalma azóta is nőttön nő, a nyomán pedig nap mint nap új királynőségek jönnek létre.

Ami azért elég király.

Kormos Anett