A kilencgyerekes anya, aki viszolygott a terhességtől – Ezt rejtette Viktória királynő erkölcsös otthona

–

„Nem az a fontos, hogy ők mit gondolnak rólam, hanem hogy én mit gondolok róluk”

Amikor Alexandrina Viktória 1819-ben megszületett, még csak az ötödik helyen állt azok sorában, akik eséllyel pályáznak a trónra. Tizennyolc év alatt azonban nagyot fordult a világ, az előtte lévők ilyen-olyan okokból kihullottak, így semmi akadálya nem volt, hogy örökös nélkül maradt nagybátyja halála után az ő fejét ékesítse a korona.

Állítólag amikor a nevelőnőjétől megtudta, hogy ő a trón várományosa, azt mondta: „Nagyon jó leszek”.

1837 júniusától egészen az 1901 januárjában bekövetkezett haláláig, azaz hatvanhárom év, hét hónap és két nap uralkodás adatott neki. (Az Alexandrina nevet trónra lépésekor hagyta el.) Arról, hogy valóban jó volt-e, hat évtized alatt természetesen megoszlottak a vélemények, a népszerűsége hullámzó volt. Nem tett jót a megítélésének például az a botrányos eset, amikor az anyja egyik udvarhölgye esetében, akinek gyanúsan elkezdett gömbölyödni a hasa, felült a pletykáknak, miszerint az az egyik titkártól, Sir John Conroytól várandós.

Viktória kierőszakolta Lady Flora orvosi vizsgálatát, ám a hír vaklármának bizonyult, a ladyről ugyanis hivatalosan is kiderült: még szűz. Politikai szempontból (is) külön pech, hogy Lady Flora nem sokkal később elhalálozott, a boncolás pedig megállapította, hogy a máján lévő hatalmas daganat okozta a hasi puffadást.

Viktória népszerűsége ezzel a mozdulattal zuhant be a béka feneke alá, és ott is maradt az esküvőjéig, illetve egy személye ellen irányuló, szerencsére balul sült el merényletig.

„Úgy vélem, az emberek túl sokat házasodnak. Végtére is ez igen kockázatos vállalkozás, egy szegény nő számára pedig nagyon is kétséges a vele járó boldogság”

Mint a legtöbb uralkodó és nemesi leszármazott, Viktória házassága is elsősorban politikai célokat szolgált. Több férjjelöltet is bemutattak neki, ám Viktória már a kezdet kezdetén vonzódott Alberthez, akiről megismerkedésük után roppant lelkesen írt naplójában: „Rendkívül jóképű; a haja hasonló színű, mint az enyém; a szemei nagyok és kékek, valamint gyönyörű orra van és vonzó szája, tökéletes fogakkal; de megjelenésének igazi vonzerejét az arckifejezése adja, ami rendkívül bájos.”

Nagybátyjának írt levelében is nagyon pozitívan nyilatkozik a férjjelöltről, akiben megvan mindaz, ami Viktóriát boldoggá teheti: érzékeny, kedves és szeretetre méltó, „amellett a legkellemesebb társaság és a legvonzóbb ember”, akit valaha látott. Viktória ifjúkori körülményeit ismerve azért fontos tudni, hogy ezzel még nem mondott túl nagyot, sőt. A hercegnő édesanyja a lányát szinte mindentől óvta, így az más gyerekekkel sem igazán találkozott, az erkölcstelennek ítélt udvartól távol nőtt fel, szinte csak nőkkel (és főleg nevelőnőkkel) körülvéve.

Poroszos neveltetése a Kensington-rendszerben agyon volt szabályozva, a szigorú protokoll szerint a kislány például nem foghatta meg a nevelője kezét sem, ha például le akart menni egy lépcsőn.

Hiába volt azonban Albert a királynő kedvére való, a házasságot így sem siettette, annak ellenére, hogy az azonnali menekülőutat kínált volna számára szorult helyzetéből.

Amikor ugyanis tizennyolc évesen a még hajadon Viktória trónra került, a palotába poroszos pedagógiai elveket valló édesanyjával és annak embereivel kellett beköltöznie. Viktória tudta, szülője mellett gyötrelmes évek várnak rá, amiből csak házasság útján tudna menekülni, de így sem siettette a frigyet.

Az Alberttel való második találkozására három évvel az első után került sor – de hát nem is kell ezeket a viszonyokat úgy elkapkodni! Szerencsére a kölcsönös szimpátia továbbra is megvolt, így öt nappal később Viktória királynő megkérte Albert kezét (így bizony, jól olvastad). 

Pár hónap múlva össze is házasodtak, Viktória naplóbejegyzései pedig egy fülig szerelmes, a sorsnak a férje gyöngédségéért, szeretetéért és jó természetéért végtelenül hálás fiatalasszony vallomásairól árulkodnak. Albert egy németországi útjáról pedig e sorokat küldte feleségének: „Amióta eljöttem, minden gondolatom veled van Windsorban, a te képed betölti az egész lelkemet. Álmaimban sem gondoltam volna soha, hogy ily szerelemre találhatok a földön.” 

Albert valóban jó partinak tűnik, nem ivott, nem lépett félre, nem vadászott, mint a többi nemes férfiú. Viktória és Albert példás családi életet élt, amely mentes volt botrányoktól, léhaságtól. Kilenc gyermekük született, és negyvenkét unokájuk, közülük huszonhatan a kontinens uralkodó- és nemesi családjaiba házasodtak be – nem véletlenül hívták Viktóriát „Európa nagymamájának”.

„A terhesség a feleségek szakmai ártalma”

A királyi házaspárt ábrázoló festmények irigylésre méltón tökéletes képet mutatnak, a szerető férjet és feleségét körbeveszik a kedves, jó magaviseletű gyermekeik, ám ahogy korunk Instagram-családjai is idillibbek a valóságosnál, ez kétszáz évvel ezelőtt sem volt ez másképp. Viktória, aki már gyerekkorában tudta, hogy remek királynő válik majd belőle, nehezen élte meg, hogy a terhességek miatt átmenetileg ugyan, de át kellett ruháznia feladatainak és hatalmának egy részét az amúgy elég ambiciózus férjére. Ez számtalan hatalmas vitát generált, Viktóriának nem kellett a szomszédba mennie egy kis szenvedélyes őrjöngésért.

Albert rettegett a felesége dühkitöréseitől, amik egyrészről elég kellemetlenek lehettek, másrészről viszont komoly aggodalmat szültek: vajon nem örökölte-e Viktória III. György elmebaját?

Viktória a várandósságot távolról sem tartotta áldott állapotnak, a kilenc terhességétől úgy érezte magát, „mint egy nyúl vagy tengerimalac”. A szoptatástól viszolygott, gusztustalan dolognak tartotta, az újszülötteket pedig csúfnak titulálta. A kilencedik gyermek megszületése után ezért – állítólag biztos fogamzásgátlási módszerként – örökre berekesztette a házaséletet. 

Nem volt kifejezetten odaadó anya – ebben talán közrejátszhatott a saját édesanyjával való ellentmondásos kapcsolata: csak a halála után, a leveleit olvasgatva döbbent rá, hogy az mégiscsak nagyon szerette őt. De az is magyarázat lehet, hogy a szülések után feltehetően depresszióban szenvedett, ami minden bizonnyal nem sokat segített az alapjaiban is kitörő érzelmekre hajlamos nő lelkiállapotán.

Viktória úgy gondolta, a gyerekeivel kötelessége szigorúnak és komolynak lennie. Legidősebb fiával való kapcsolata különösen terhelt volt, úgy találta, hogy Bertie (azaz a későbbi VII. Eduárd) hatalmas csalódás, aki nemcsak csúnya, de féleszű is. Lipótról pedig azt mondta, túlságosan közönséges kinézetű.

Albert egy fokkal érzelmesebb szülő volt a jégcsap mamánál, ám a poroszos nevelést, amelyben ő is részesült, módszeresen vitte tovább és alkalmazta, szigorú rendszerbe terelve a gyermekek neveltetését, amelynek a nyelvtanulás, matematika, történelem, természettudományok, és művészet ugyanúgy része volt, mint egyéb praktikus készségek elsajátítása, például a kertészkedésé.

„A házasság nem szórakozás, hanem komoly cselekedet, ami rendszerint szomorú”

Bár a gyerekeivel rideg volt, a királynő minden létező módon irányítani akarta őket, még jóval azután is, hogy azok kirepültek a szülői luxusfészekből.

Kémeket és besúgókat alkalmazott, hogy az utódai életének minden mozzanatáról tájékoztassák – ideértve például Bertie későbbi feleségének, a dán Alexandra hercegnőnek a menstruációs ciklusát is.

Viktória nevezetű lányát pedig, aki Frigyes Vilmos porosz herceghez ment feleségül, mikromenedzselésre erősen hajlamos édesanyja folyamatosan levelekkel bombázta – csak hogy érezd a kontroll mértékét: több mint nyolcezer (!) levél maradt fenn kettejük levélváltásából. Amikor a lánya bejelentette, hogy várandós, azt válaszolta: „Rettenetes hírek… mélyen felkavartak bennünket.” Amikor pedig később megtudta, hogy a lányai szoptatják a gyerekeiket, feldühödött, és teheneknek nevezte őket (!).

Legfiatalabb gyerekét, Beatrixot (akit otthon csak Babynek becéztek), örök életére maga mellett akarta tudni társaságnak, úgyhogy amikor az bejelentette, hogy jegyben jár egy jóképű német herceggel, Viktória fél évig nem szólt hozzá – egészen addig, amíg a lánya és jövendőbelije meg nem ígérték, hogy az esküvő után is vele maradnak. Természetesen később az unokák életét ugyanilyen vaskézzel irányította, gyakran ő maga választotta ki a (természetesen angol) nevelőnőiket is.

„Biztos vagyok benne, hogy egy lány sem állna az oltárhoz, ha tisztában lenne mindennel”

1861-ben az a hír járta, hogy Bertie ágyába egy Nellie Clifden nevű prostituáltat csempésztek Írországban, ahol katonai gyakorlaton volt. Az eset hallatán Albert Cambridge-be utazott, ahol a szakadó esőben hosszú sétára ment a fiával, hogy elbeszélgessenek az erkölcsökről. Nem sokkal később Albert (akit már korábban is rendszeres gyomorbántalmak kínoztak) ágynak esett, majd december közepén tragikus hirtelenséggel elhunyt. A diagnózis szerint hastífusz volt a halál oka, ám egyes elméletek úgy tartják, hogy a herceg évek óta Crohn-betegséggel küszködhetett.

Viktória azonban léha fia erkölcstelen életét okolta a férje haláláért.

A királynőt rendkívüli módon megrendítette a férje elvesztése, a fekete ruhát soha többé nem vette le, ellentmondást nem tűrve ragaszkodott „a windsori özvegy” státuszához, hiába ásta alá elhúzódó és elszigetelt magánya (amelyet itt-ott később tarkított ugyan pár liezonról szóló pletyka) a monarchia népszerűségét. Gyászruhás alakja még inkább a szigorú viktoriánus erkölcsök szimbólumává vált.

Albert váratlan halála után Viktória mauzóleumot építtetett, és felbérelte a szobrász Marochettit, hogy faragja ki kettejük képmását, ahogy egymás mellett fekszenek – bár még negyven év telt el, mire Viktória csatlakozott szerelméhez a windsori temetőben.

„Semmi sem változtatja egy férfi otthonát kastéllyá olyan gyorsan és hatékonyan, mint egy dakszli” 

Hogy ne ily szomorú felhanggal búcsúzzunk, érdemes talán megjegyezni, milyen sokat tett a királyi házaspár a tacskókért is. Az aprócska eb a XIX. század közepe óta lett törzskönyvezett fajta, hála részben Albert hercegnek és Viktória királynőnek, akik nagy rajongói voltak ennek a kutyatípusnak. Több tacsijuk is volt, amelyeket festmények és fotográfiák őriztek meg az utókornak. Viktóriát ezen felül jellemezte a modern politikusok éleslátása is, amikor belátta azt az egyszerű, de hatékony népszerűségnövelő módszert, miszerint: „Adj az embereimnek sok sört, jó sört és olcsó sört, és nem fognak lázongani.”

Fiala Borcsa

Források: ITT, ITT és ITT

Kiemelt kép: Getty Images/© Hulton-Deutsch Collection/CORBIS/Corbis