„Jó érzés kitárni mások előtt egy új világ kapuit”

Ő az, aki szinte kézen fogja az embert és vezeti a millió mindennapi kétség közt magabiztosan. Az önmagunkra találás, a talpra állás és a másokhoz való kapcsolódás felé.

Nem minden dalt szeretek tőle, de amiket igen, azok számomra szentségek. Szentek az elmesélt bukásai, a szövegei, a tévedései, a klipjei, a színpadi jelenléte, a nyilatkozatai, a szerepei, a gondolatai és az élethez való viszonya. Meg a halálhoz való is. Ma van a születésnapja, és két nap múlva a halálának a negyedik évfordulója. Meggyőződésem, hogy ember még ilyen frappánsan nem búcsúzott el nagy nyilvánosságtól, úgy, hogy közben senki nem tudott róla, milyen beteg.

Forrás: Getty Images/Michael Ochs Archives

Introvertált unikornis

David Bowie-ról, ha csak egy kicsit is ismeri valaki, tudja, hogy folyamatos névváltoztatásban és ehhez illő kvázi (színpadi) személyiségváltozásban élte az életét.

Azt viszont kevesebben tudják, hogy élete végéig a születési nevén, azaz David Robert Jonesként tartották számon a kartotékokban. Az első művészneve lett a világ számára mégis az örök érvényű, a többi pedig játék, eszköz vagy egy-egy korszakának jelképe.

A „bowie” az indiánregények egy kultikus kése, amellyel magyarázata szerint jelképesen ketté kívánta hasítani a valót és a látszatot, önmagát és az alkotót. De hiába vette fel például a japán kultúra és Kansai Yamamoto japán ruhatervező hatására, mondjuk, Ziggy Stardust, vagy később a Sovány Fehér Herceg figuráját, ő mindig önmaga maradt, oszthatatlan.

Félénk, befelé forduló alkatnak vallotta magát, nem performernek a szó gátlástalan értelmében, így ezek a szerepek is kapaszkodók, segítségek voltak számára az önkifejezésben. „Introvertált unikornisként” gondolt magára, és legelső tévés riportjait nézve, nem túlzott. Egy nagyon fiatal, szinte ellenszenvesen kapkodó, állandóan izgő-mozgó, rettenetesen zavarodott, ámde extravagáns külsejű fiú próbált beleilleszkedni a sztárszerepbe.

1973-ban - Forrás: Getty Images/Michael Putlan

A kezében lévő bottal firkált a földre, fura hangokat adott ki, nyegle volt, váratlanul és bután gesztikulált. Minden gesztusa arról árulkodott, „hogy rendben, itt vagyok, felelek, ha tudok, de igazából valaki öleljen meg jó szorosan, mert félek”.

Sajátos mozdulatai, gesztusai mögé bújva egy rettegő kisgyerek volt, bár legendás humorát ott is meg tudta villantani. Az utolsó pillanatig ilyen volt.

A változó állandó

Volt, hogy egyenesen azt nyilatkozta, utálja a „popzene kaméleonja” kifejezést, amelyet ráaggattak, mert a felvett szerepek számára mindig valami másnak, valami plusz tartalomnak a kifejezésére szolgáltak, nem öncélúak voltak. A teatralitás és a megkomponált, kitalált színpadi jelenlét egyszerre adott neki plusz feladatot és elengedhetetlen kapaszkodót is a közönség előtt.

Viszont, ha már zenész akart lenni, akkor mégis csak ki kellett állni, megmutatni, amire jutott ez az amúgy állandóan befelé dolgozó művész. Miközben abban hitt, hogy annak van értéke és jelentősége igazán, ami belül történik.

A szerepei, a felvett alakok, a japán human aliennel, illetve az androgün külsővel például azt akarta megmutatni a hetvenes években, hogy nem minden fekete és fehér, ahogy az az ötvenes-hatvanas években gondolták sokan. Ő a sokszínűséggel akart és tudott azonosulni. Mindenre nyitott volt és mindenben el tudott égni.

1974-ben - Forrás: Getty Images/ Gijsbert Hanekroot/Redferns)

Mindig a kor tükre volt, és igen, azonosult a figuráival, de nem skizofrén módon, hanem sokkal inkább úgy, mint aki rátalál egy hangzásra, zenei stílusra vagy hangra, és kipróbálja: játszik. (Még ha többször túl is lőtt a célon, amit nemcsak a kritikusok, de saját maga is belátott.)

El tudott égni a színpadon, és ezt a közönség díjazta. Madonna akkor még a szülői tiltás ellenére is elszökött otthonról, hogy megnézhesse, vajon mit tud ez az ember, akiért úgy odavannak? (Én is szöktem volna érte bárhová amúgy, ha lehetőségem lett volna nem több ezer kilométerre szökni.)

Persze ez az egyre híresebb és körül rajongottabb zavarodott, mégis (vagy pont ezért) örökké kapaszkodókat kereső fiú aztán el tudott égni a drogokban is.

Ő maga nyilatkozta – bár senkit nem lepett meg vele túlzottan –, hogy az 1975-ös évére, úgy ahogy van, nem emlékszik.

Viszont arra igen, hogy meglepően jó és érdekes dolgokat alkotott akkoriban.

Ezekre persze büszke volt, de sosem szégyellt arról sem beszélni (nem papolva), hogy az agya egy nagy darab cheddar-sajtra kezdett el hasonlítani egy idő után. Talpra állásával és a később sikereivel tudott aztán a legmeggyőzőbb módon kiállni a drog ellen.

Forrás: Getty Images/Christian Simonpietri/Sygma/VCG

„A művészetről beszélni olyan, mint táncolni az építészetről”

Soha nem magyarázta, hogyan kell őt értelmezni. A siker, ha átmegy magától az üzenet, és akkor mindkét fél oldalán kigyulladhat a csillagszóró, ezt gondolta. 

De elsősorban önmagának alkotott, és mindig azt, amihez kedve volt. Maximum nem jött be… Van ilyen.

Nem fogok – egy kivétellel – lemezeket és számokat sorolni, mert arra ott van megannyi fórum. Számomra izgalmasabb, hogy egy zenélni vágyó, érzékeny brixtoni kisfiúból, akit Little Richard iránti rajongása fordított végleg a zene felé, el a festészettől és minden mástól, hogyan lett egy harminchat millió albumot eladó, saját útját járó, fegyelmezett és tudatos sztár? Olyan, akit a brit popzene történetének tíz leggazdagabb előadója között tartanak számon, és 2004-ben a Rolling Stone magazin minden idők száz legnagyobb előadóját tartalmazó listáján a harminckilencedik helyre sorolt.

Számomra a titok nyitja a szerepek mögötti őszinteségben, az állandó keresésben, gondolkodásban, újításban, a hitében és a hosszú pályája során fokozatosan kialakuló igazi önazonosságban rejlik.

Önazonosságban, amelynek a lényege a saját sokféleség elfogadása. Egy androgün, biszexuális, zenei stílusokat kiötlő és rendhagyó módon ötvöző zenész, költő, gondolkodó, performer, öntörvényű, mégis boldog házasságokban élő, gyerekeit komolyan és örömmel nevelő férfi: ez mind ő volt. Büszkén, mégis kellő humorral és öniróniával tekintett magára.

Forrás: Getty Images/Patti Ouderkirk/WireImage

„Mindig meglepett, hogy az emberek komolyan veszik, amit mondok. Én még azt sem veszem komolyan, hogy ki vagyok”

Imádott dolgozni. Bár a közvetlen nyilvánosságtól visszavonult, amikor májrákban haldoklott – de élete utolsó napjáig alkotott.

Először is megírta utolsó lemezét a Blackstart, az egyik legbátrabb és stílusokat, témákat hosszú idő után újra őrült kavargásban ötvöző lemezét, amelyben beszélt saját haláláról és búcsújáról is. Kicsit kevesebb mint egy hónappal a halála előtt jelent meg, de senki nem készült ilyen gyors búcsúra.

Aztán jött még a csattanó: egy nappal a hatvankilencedik születésnapja előtt (és mint utóbb kiderült, három nappal a halála előtt) kikerült Bowie hivatalos Vevo csatornájára a Lazarus-klip, amelyben szemfedőszerű bandázzsal és gombszemekkel levitál a kórházi ágyon és az egész szöveg felfogható a saját, egyszerre durva és vicces sírfelirataként is.

David Bowie a Lazarus videoklipjében - Forrás: Youtube

A halálból feltámadt Lázár analógiájára simán a képünkbe énekli, hogy a mennyben van, olyan bajban, amit még „ellopni sem lehet”. Ha nem fagy meg a szar is bennünk az egésztől, akkor tényleg vele lehet nevetni, például akkor, amikor a „leejtettem a mobilom” résznél közli, hogy innentől már nem társaloghatunk vele.

Azaz dehogynem! Ha kell, feltámad, mint Lázár.

Csak hallgatni kell a számait. És élni fog! Gyönyörű befejezés! Illik hozzád, Bowie!

Marossy Kriszta