Mila Kunist nem dobták ki a komfortzónájából – A kém, aki dobott engem – Filmajánló

–

A magyar számot hibátlanul elrappelő Kate McKinnonról tudni kell, hogy elsőrangú komika. Ha szoktál a YouTube-on szörfölni, mindenképp keress rá a Saturday Night Live (továbbiakban csak SNL) című műsorra, ott átfogóan megismerheted a munkásságát. Nagyjátékfilmjei közül a Szellemirtók női verziója a legismertebb, amit más, SNL-ből ismertté vált humorista nőkkel együtt készített. Mindez azért fontos, mert az utóbbi években programszerűen férfi sikerfilmek női reboot-jait forgatják.

Így lett női Másnaposok (Koszorúslányok) női Szellemirtók, női Ocean’s 11 (azaz Ocean’s 8) és most jött egy női kémfilm. Nem a James Bond nyomán, sokkal inkább a Bourne-filmekre hajazva. Személy szerint amiatt vártam ezeket a filmeket (beleértve ezt a kémfilmet is), mert kíváncsi voltam, hogy az új generációs női humoristák, mint amilyen Kate is, fel tudják-e rázni az amerikai filmipart. A Koszorúslányok óta ez nem igazán sikerült, na, de talán most!

Küldetés: a világ megmentése, és kideríteni, hogy melyik pasi az igazi

A történet kezdetén Mila Kunis karakterét dobja a pasija sms-ben(!), úgyhogy elég bánatos. Lakótársa és legjobb barátnője, Morgan próbálja vigasztalni (Kate McKinnon). Azonban egy váratlan fordulattal kiderül, hogy a pasas (Justin Theroux) valójában CIA-ügynök, és miatta a lányok egy szempillantás alatt belekeverendek egy nemzetközi kémbalhéba. Innentől kezdve folyamatos életveszélyben vannak, de a cél olyan magasztos – természetesen a világ megmentése –, hogy már nekik sincs kedvük kiszállni. Na, meg persze azért sem, mert a végére akarnak járni, melyik szuperszexi, veszélyes ügynökkel tanácsosabb összejönnie Mila Kunisnak.

Ez a fergeteges európai kaland egyébként tök jól jön mindkét lánynak, mert valahol mindketten megrekedtek az életükben. McKinnon a teátrális, „be nem áll a pofája” -típusú barátnő mintapéldánya, míg Kunis a rezignált, gátlásos átlagcsaj szerepét játssza, aki folyton azt várja, hogy történjen már vele valami. A film során természetesen jellemfejlődésen megy keresztül, és a végére egy dögös, dörzsölt kém válik belőle.

Ezt hívja az amerikai nyelv gonosz módon „uglyducklingnak” (magyarítva: rút kiskacsázásnak), aminek jelentése: a csúnya csajból jó nő lesz, mint az Andersen-mesében. Amivel csak az a probléma, hogy Mila Kunis iszonyat dögös nő már a film elején is, még akkor is, ha béna ruhákat adnak rá, ez a klisé meg úgy a kilencvenes években lejárt (vagy le kellett volna járnia). 

Kunisnak viszont ez a karakter már visszatérő szerepe, a korábbi filmjeiben is hasonló figurákat formált meg: Rossz anyákban és a Jupiter felemelkedésében is hasonló kivirágzáson ment át. Van ebben a csajban valami, amiért én mindig többet várok tőle, pont, mint a filmbeli karaktereitől is. Az első sikerei, mint Lepattintva és a Fekete hattyú simán determinálták volna a komolyabb szerepekre, ehelyett megragadt a habkönnyű vígjátékoknál. Minden alkalommal, amikor megnézem egy filmjét, az az érzésem, hogy sokkal-sokkal több van ebben a nőben. 

Végre női rendező

Ami mindenképp fejlődés az eddigi női reboot-filmekhez képest, hogy A kém, aki dobott engem női rendező kapott. Hip-hip-hurrá! Susanna Fogel korábban kis költségvetésű független filmeket rendezett, ez volt az első nagyobb műfaji produkciója. Kockázatos választás volt, mégis megbízott benne a hollywoodi stúdió.

Hogy miért esett rá a választás, arra Susanna viccesen csak annyit mondott egy vele készült interjúban a Nők Lapja Cafénak, hogy egyszerűbb volt mellé adni egy akciójelenetben a rutinos társrendezőt, mint egy akciófilmekben rutinos pasassal megértetni a női barátságok mélységét. Tessék, még humora is van.

Budapest, a mi A-listás magyar színésznőnk

Forgatási helyszínnek pedig Magyarországot választották, így esett, hogy a budapesti lakosok tavaly nyáron lépten-nyomon Mila Kunisba és férjébe botlottak a budapesti utcákon. A főváros ugyanis tökéletes adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy kémfilmek helyszínéül szolgáljon: szovjet laktanyától párizsi romantikát idéző utcákon át a berlini bulinegyedig mindent „el tud játszani”.

Budapest ezúttal Bécs, Párizs, Párga és Berlin dublőre volt, és remek alakítást nyújtott.

Emiatt eleinte kicsit nehéz is a filmre koncentrálni – én magam sokszor elkalandoztam, és élvezettel keresgéltem a háttérben azokat az apró jeleket, amik elárulják, melyik helyszínen forgott épp a film. A  Szatyor bár, Lónyay utca, a Batthyány-örökmécses környezete, körúti gangos ház, és a Bálna épülete például mind feltűnnek, de ami ennél még fontosabb, hogy a stáblista is tele van magyar nevekkel. A színészek közül Bánfalvy Ágnesnek van hosszabb jelenete (az autóját egy ízben ellopják a főszereplők), majd Habermann Lívia bukkan fel, mint svéd diplomata, végül Árpa Attila múzeumi teremőrként egy-két mondatot is kiérdemelt.  

Bár végig lélegzetvisszafojtva vártam, ki fog még felbukkanni, egy idő után annyira ültek a poénok, hogy bőven jutott időm elkalandozni. A rendező tök jól átadja a lánybarátság mélységét – kár, hogy egyesek viszont túl alpárira sikeredtek. Pedig Kate McKinnon rettentően sokat tesz azért, hogy szórakoztató legyen a film. Nem ő tehet az előre megírt gegekről a hasmenéssel vagy a fingással kapcsolatban.

Milyen a vicces nők? Hát, alpáriak! Nem? Nem.

A férfi sikerfilmek női reboot-jaiban mintha már toposz lenne a szarós vicc. Bevallom, a Koszorúslányokban még szanaszét röhögtem magam annál a jelenetnél, amikor az esküvői ruhapróbán a szereplőknek hasmenése lesz a mexikói lánybúcsús kajától – mert az még egy szépen felépített poén volt. De azóta? Senkinek nem jut eszébe jobb?

Itt is vannak nagyon jó, életszagú viccek, de sajnos kisebbségben maradnak az alpári humor mellett. Hogy ez minek köszönhető, nem tudom felfogni. Ha gonosz (és szexista) lennék, Susanna Fogel férfi társírójára, David Isersonra fognám a dolgot. Nekem ezzel totál elrontják az élményt, pedig nagyon ígéretesen indult. Csak hogy egyet említsek, ami fájt: az egyik kém közli a másikkal, hogy valami baj van. Mire a másik megkérdi, hogy „Na ,mi van, fingtál?”.

A rendezőnő saját bevallása szerint nem az a típus, aki bátorítaná a szereplőit az improvizációra. Pedig ha ilyen tehetséges színésznői vannak, akik ösztönösen jó humorral rendelkeznek, bizony kellett volna (vagy erősebb poénokat írni nekik).

Küldetés 2.0: őszinte, valódi csajbarátság a vásznon

A film rendezője azt a célt tűzte ki maga elé, hogy egy olyan akcióvígjátékot készítsen, amiben a csajbarátságot hitelesen ábrázolja, méghozzá összetett női karakterekkel. Ez szerintem sikerült. Sőt, különösen tetszett, hogy nem spórolták ki a tintát a mellékszereplőkből sem.

Noha csak pár jelenet erejéig tűnik fel a színen, a főszereplőpáros kellemetlen, gyerekkori ismerősének figurája baromi jól lett kitalálva. Ez a kellemetlen barátnő rendszeres időközönként felbukkan a vásznon, hogy felcsessze a lányok agyát – és mi pontosan tudjuk, hogy mindenki életében vannak ilyen alakok. Az a fajta irigy, kellemetlenkedő ismerős, aki minden kedvesnek szánt mondatával valójában beléd csíp. Például azt mondja: annyira jóképű a pasid, hogy ő tutira valami modellcsajt képzelne mellé, szóval tök szerencsés vagy, amiért mégis melletted kötött ki. (Anyád!)

A másik szuperül megalkotott női karakter a James Bond-filmek gonosz vampjait idézi. Az alkotók szándékosan egy teljesen szürreális figurát hoztak létre: Nagyezsdát, a kelet-európai modell-bérgyilkost (Ivanna Sakhno). A csaj egyszerre komikus és ijesztő, az őt megformáló színésznő pedig annyira ügyes, hogy miatta még az alpári poénokat is átmenetileg megbocsátottam a rendezőnek. Ha tippelnem kéne, hogy kinek lesz nagy kiugrási lehetőség ez a film, akkor rá tenném a voksom.

Sikerült-e az áttörés?

Személy szerint nagyon vártam, hogy az amerikai humoristanők új generációja betörjön a filmvászonra, és felrázza Hollywoodot. Korábban nagyon szerettem Kristen Wiiget a Koszorúslányokban, vagy Mindy Kailinget az Ocean’s 8-ben, ezért Kate McKinnontól is azt reméltem, hogy átszakítja a humorgátat, ami feltartóztatta a fejlődést a vígjátékok piacán. Újszerűséget hozott is, és nagyon tetszett, hogy A kém, aki dobott engem komplikált női karaktereket mutatott a vásznon egy hiteles női barátságban, mégsem volt maradéktalanul pozitív élmény. Számomra a nagy áttörés nem sikerült. Egyszer így is érdemes beülni rá a moziba, de bármennyire is adottak voltak a lehetőségek, mégsem lett belőle az az ikonikus csajfilm, amit rongyosra nézhetek minden karácsonykor. 

Szőcs Lilla

Képek: Freeman Film