Áldott szerencse, hogy még nem állt meg a hó, gondolta a kislány, miközben édesanyja két számmal nagyobb, kitaposott cipőjében botorkált a falusi kisbolt felé. Szatyrában egymásnak koccantak a visszaváltható sörösüvegek. Elgémberedett kezével fázósan ráncigálta lejjebb a tavalyi kabátja csukló fölé érő ujját. Csikorgó hideg volt aznap, de gyönyörűen sütött a nap. Hó ide vagy oda, szebb Mikulás-napot nem is kívánhattak volna a gyerekek – ő legalábbis biztosan nem, hiszen eltökélte, hogy idén semmit sem bíz a véletlenre, még ha esetleg kiderül is a turpisság, és kikap érte.

Igaz, nem kezdődött túl vidáman a nap. Kora délután, az iskolából hazatérve kisöccsét a szobájuk sarkában találta. Csendben szipogott, nehogy anya és apa felfigyeljen a zajra. A napköziben az egyik gyerek azt mondta, nem is létezik a Mikulás, a szülők veszik az ajándékot – hüppögte nővérének. Persze nem hitte el, mondta, de mi van akkor, ha mégis igaz, és náluk idén nem lesz ajándék? „Hiszen anya folyton azt feleli mindenre, hogy nincs rá pénz” – tört ki újra a sírás a kisfiúból. A kislány arca elkomorodott. Föltette a vizet a tűzhelyre az ebédhez, majd az ölébe ültette a kisfiút, és megsimogatta a fejét.

Ő maga már szembesült az igazsággal, noha a harmadik osztályban voltak társai, akik még mindig őszintén hittek a varázslatban. Amióta az eszét tudta, édesapja életvitelszerűen ivott. Sokáig azt hitte, csupán álmos, azért néz olyan furcsán, azért akadozik a beszéde, és azért dülöngél járás közben. Édesanyja számtalanszor veszekedett emiatt az apjával, fenyegetőzött válással, s a viták olykor tettlegességig fajultak – a kislány ilyenkor behúzódott a szobája sarkába, és magában a kedvenc dalait énekelte, ismételgetve mindaddig, amíg nagy sokára csend lett. 

Miután a kisöccse megszületett, már az édesanyját is egyre gyakrabban látta álmosnak, míg végül egy szomszédtól megtudta, mit is jelent valójában az a szó, hogy részeg.

Ahogy az ital egyre nagyobb teret nyert az életükben, úgy szorult ki belőle minden más: amíg anya még dolgozott, addig csupán délutánonként, esténként, de később már hétvégi délelőttökön is ki-kinyitott egy-egy üveg sört, hogy a nap végén erejét vesztve roskadjon össze a hálószobában vagy a ház bármely más helyiségében. Eleinte volt még rendes ebéd, reggel friss kenyér, felvágott, sajt, gyümölcs és zöldség, tízórai. Aztán egyre gyakrabban maradt el az iskolai útravaló, és a hűtő is egyre többször kongott az ürességtől. 

Tavaly anya a munkáját is elveszítette, akkoriban kezdte sörrel indítani a napot is. Ritkán mozdult ki a házból, többnyire a hálószobájuk és a hűtőszekrény között ingázott. Volt olyan nap, amikor egy szót sem szólt a gyerekekhez, és előfordult, hogy szombaton is megkérdezte, miért nincsenek iskolában. 

Már abban az évben elfelejtette a születésnapjukat, és Mikulás előestéjén a két gyerek hiába suvickolta fényesre a cipőjét, hogy reggel édességekkel, gyümölccsel telve találják azokat: a két szülő artikulálatlan veszekedésétől hangos éjszaka után a gyerekeket nem várta ajándék az előszobában.

A Mikulás egész egyszerűen elfelejtette a címüket. Némán, leforrázva álltak ott egy darabig, az üres lábbelikre meredve, majd a kisfiú sarkon fordult, s zokogva visszaszaladt a gyerekszobába.

A kislány maga is könnyeivel küszködött. Fájdalmasan nyilallt belé a felismerés: a Mikulás, a jóságos Szent Miklós, aki a hittanórákon hallottak szerint a szegény, reménytelen gyerekeket ajándékozta meg, ma már nem létezik. 

A Mikulás manapság csakis azokhoz látogat el, akikkel törődik valaki. Aztán a gyerekszoba felé pillantott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a konyhaszekrényhez lépett, és elővett egy kis, bontatlan édességcsomagot, amelyet néhány nappal korábban a hittanórán kapott. Eredetileg úgy tervezte, szépen beosztja a tartalmát, és naponta elvisz belőle valamit az iskolába, ahogyan a többi gyerek. Most azonban fogta a tasakot, kiszaladt vele a kertkapuhoz, és egy félreeső helyre rejtette, majd a síró kistestvéréhez sietett, s meglepettséget színlelve kihívta az udvarra. „Nézd, a Mikulás elejtette az ajándékodat – mutatott a kis csomagra, s a kisfiú arcocskája földerült. – Emlékszel az énekre, amit a hittanórán tanultunk? – kérdezte ezúttal a kislány az ölében kuporgó öccsétől. – Szent Miklós a hulló hóban puttonyával körbejár. Bekopogtat minden házba, minden szegényt megtalál” – dúdolta, majd hozzátette, a szegény gyerekeket sosem felejti el a Mikulás, hiszen az ő küldetése éppen az, hogy azoknak is ajándékot juttasson, akik mástól nem kapnának. 

Miután megvigasztalta a kisöccsét, előkészítette az ebédet, majd vállára vetette a szatyrot, és elindult a boltba. Idén az ünnepre tekintettel hamarabb érkezett a segély, így ezúttal anya és apa a sör mellé konyakot is rendelt. Az édességet nem mondták.

A kislány dideregve csoszogott a nagy cipőkben. „Ajándéka nem az arany, nem is hamis földi kincs…” – dúdolta tovább magában az éneket, s azon gondolkodott, mennyire jó lenne, ha ma is élne Szent Miklós püspök.

Az üzletben már feldíszített kis karácsonyfa állt a pult mellett. A pénztárgép előtt gondosan összeállított Mikulás-csomagok sorakoztak. Kisebbek, nagyobbak, édességgel, gyümölccsel tele, némelyikbe még egy apró játék vagy ünnepi bögre is került. A kislány a polcok között sétálva gyorsan bepakolta az ételeket, kicserélte a sörösüvegeket, de a konyakosüvegre csak egy pillantást vetett, nyelt egy nagyot, és elsétált. A pénztárhoz érve habozás nélkül a kosarába tett egy ajándékcsomagot. Miután fizetett, a dísztasakot a kabátja alá rejtette. 

„Elfogyott a konyak” – mondta otthon az édesanyjának rezzenéstelen arccal. A reakciót nem várta meg: gyorsan a gyerekszobába sietett, hogy észrevétlenül elrejtse a csomagot.

Másnap reggel a kisfiú sugárzó arccal ébresztette nővérét. „Itt járt a Mikulás, itt járt a Mikulás” – lelkendezett. „Látod, én megmondtam – mosolyodott el a kislány. – De anyáéknak nem kell szólni róla!”

Bálint Kinga Katalin

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images