–

Emlékszem, amikor fejtetőig koszosan, mezítláb utcagyerekeskedtünk, játszottunk a nagyszüleink falusi háza előtt, nagymamám pedig kiállt a kapuba, és egy színes magazinnal a kezében odahívott magához. Egy gyönyörű, nagymellű, macskaszerű nőt láttam a képen, amit mutatott, és amihez boldogon mosolyogva csak ennyit fűzött hozzá: „Képzeld, csillagom, egy napon születtél Sophia Lorennel!”. Aztán erősen magához szorított és megpuszilt.

Nem értettem, mi ebben a nagy szám, de örültem, hogy örül, és már szaladtam is vissza játszani. Ő meg ott maradt a kapuban, és ábrándos tekintettel nézett engem, a kis koszos gyereket.

Mondanom sem kell, hogy innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy minden lehetséges filmet megnézessen velem, amiben a macskaszemű néni játszott, és ahhoz is, hogy az amúgy nemlétező sorsközösségünk miatt lassan elkezdjen érdekelni az isteni Sophia anyanyelve. Nem állítanám, hogy a színésznőnek feltétel nélküli rajongójává váltam, de a nyelvnek és a kultúrájának igen. Ő pedig szinte minden filmjébe cipelte magával, magában az olasz mentalitást, tájszólásokat, a női szépséget, és a legnagyobb nyomorban is az élet örök szeretetét.

Aztán a nyolcvanas évektől szép lassan visszavonult, mert ő egy igazi „mamma” volt, aki családra vágyott. Rájött, hogy világhír ide, szexszimbólumság oda, számára a legigazibb út, ha nem két forgatás között ébred rá váratlanul, hogy a gyerekei felnőttek.

Végignézte és kísérte hát emberré érésüket, olyannyira, hogy a filmezést most is csak második fia, Edoardo Ponti kedvéért, na meg az általa ajánlott szerepért vállalta. Sophia Loren egyébként 2010-ben forgatott utoljára a Tükreim című olasz tévédrámában, azt megelőzően pedig Rob Marshall Kilenc című filmjében egy-két villanás erejéig Daniel Day-Lewis anyját játszotta.

Sophia Loren a Kilenc című filmben

Most – tizenegy év kihagyás után – pedig egy olyan kultikus mű feldolgozásában tért vissza, amihez sokak szerint nagyon nagy bátorság kellett: Émile Ajar (alias Romain Gary) Előttem az élet című regényfeldolgozásában. Veszélyes és vakmerő tett generációk imádott könyvét, miliőjét megpiszkálni, bár nem először történt (az első feldolgozás 1977-ben készült, amiben a főszerepet a szintén csodálatos Simone Signoret játszotta – Oscar-díjat is nyert érte), és megkockáztatom, hogy nem is utoljára.

Azt persze mindenki maga dönti el, hogy bele mer-e vágni a könyv ismeretében a filmbe, de ha már elkezdte, nagy eséllyel végig fogja nézni.

Gondolom, az alapmű ismeretében nem árulok el nagy titkot azzal, hogy Loren a holokauszttúlélő Rosa mamát alakítja, aki tulajdonképpen többszörös túlélője a saját sorsának, életének. Auschwitz után prostituáltnak áll, és a továbbiakban nem a fasizmus, hanem a férfiak játékszere lesz, majd az eredeti mű szerint vénségére úgynevezett „kurvagyerek-bömböldét” (Bognár Róbert nagyszerű fordítása alapján) üzemeltet, azaz neveli, felügyeli a sorstársai véletlenszerűen „becsúszott” gyermekeit, amíg nekik dolgozniuk kell.

Az eredeti mű Párizsban, a film azonban a dél-olasz Bariban játszódik, ahol manapság talán pontosan ugyanazokkal a nehézségekkel (sokszínűséggel, menekültekkel, létminimum alatt élőkkel, gyökértelenekkel) szembesül a helyi lakosság, mint a hetvenes évek Párizsában. És ha már olasz film, akkor legyen tökéletes a díszlet Sophia számára, aki mégis csak az olaszságában teljesedhet ki igazán, és nem mellékesen olyan gyönyörűen használja a helyi nyelvjárást, hogy már attól örömkönnyeket csal a szemembe.

Igazi, hiteles Rosa mama, aki addigi élete ellenére sohasem kiszolgáltatott, aki öntörvényű, aki keményen rendet tart, és kérdés nélkül megérez minden apró lelki rezdülést, anélkül, hogy túlrezonálná azokat. Aki felkarol vagy továbblök, ha vétesz a szabályai ellen, ugyanakkor akaratlanul is közösséget épít a társadalom perifériáján élőkből. Aki ugyanúgy nyitott a muszlim kisboltosra, a transzvesztita örömlányra és annak gyerekére, mint az őt először kirabló, majd hozzáköltöztetett, belőle gyakran gúnyt űző fekete kisfiúra, Momóra.

Az ő nyitottsága és elfogadása nem nagy szavakból, szélsőséges gesztusokból áll, hanem abból, hogy mindig, mindenkinek esélyt ad az életben. Ahogy a karjára tetovált számok alapján ő is kapott valaha még egyet…

Momo – aki jelen feldolgozás szerint egy szenegáli árva kisfiú – szemszögéből nézzük végig a történetet, így csak nagyon finoman és lassan bomlik ki a számára értelmezhetetlen auschwitzi múlt, Rosa mama súlyos és mély fájdalmai. A kettőjük közti kapocs és szövetség apró lépésekkel, szinte észrevétlenül szövődik szétszakíthatatlanná. A Momót alakító Ibrahima Gueye nevét érdemes bevésni a memóriánkba, mert sejtésem szerint nem csak ebben a karakterben állja majd meg a helyét. De ne szaladjunk ennyire előre, elég csak ezt a filmet megnézni, hogy megérezzük különleges színészi képességeit.

Minden mozdulata hiteles: ahogy a belehelyezkedik a neki „minden mindegy” életérzésbe, a mindent túlélő utcagyerek bőrébe, a bringázó, zenét bömböltető drogkereskedő, mindenben ügyes és eszes kisfiú szerepébe.

Öröm nézni a mosolyát, a pillantásait, gesztusait, őrült táncolását, visszafogott közeledését Rosa mamához, és a folyamatot, ahogy egy pillanatra sem tűnik el a világ egyik leghíresebb színésznőjének árnyékában. Ők ketten ebben a filmben tényleg feledhetetlen párost alkotnak – emberileg és játékukban is.

Elképesztő nézni, ahogy a féktelen, semmivel sem törődő Momo megérzi, hogy Rosa mama elkezd visszabújni egy régi világba, amit ő nem ismerhet, egyre többször veszítve el a kapcsolatot a jelenlegivel. A szerepek lassan felcserélődnek, majd Rosa mama egy ritka tiszta pillanatában megkéri a kisfiút, hogy ne hagyja őt a kórházban meghalni. Megrendítő, ahogy Momo a haláltábor nevét sem ismerve megérzi, hogy Rosa mama számára a pincében kialakított menedék jelenti a megnyugvást, így az utolsó pillanatokban oda lopja ki a kórházból, és ott segíti át a halálba, majd azon túl is ott vigyázza a holttestet. Ők az a páros, akik nagy történetek mesélése nélkül is megértik egymást.

Az sem mellékes szál, hogy a világ nagy szexszimbólumainak egyike,

Sophia Loren Rosa mama szerepében úgy tért vissza a közönség elé, hogy sutba dobta mindazt a szépséget, ami őt felemelte. Hagyta a ráncait a fenébe, öreg, fáradt, gyönyörűen és döbbenetesen megviselt arccal, mégis dívaként – bocsánat, Madame-ként – jelenik meg a nézői, rajongói előtt.

Mindezt a fia rendezésében. A stáblistán pedig még megannyi Ponti szerepel, akik a „mammát” talán ily módon búcsúztatják a vászontól… Nem tudhatom, ne legyen igazam. De ha így lesz, akkor a legszebb búcsút választotta.

Akik szerint pedig az egész körítés, a történetfeldolgozás vagy a szeretet megmentő ereje túl didaktikus, azoknak csak annyit üzennék, hogy jelen pillanatban nem is olyan nagy baj ez. Talán nem gond, hogy a mások, illetve a másság elfogadása, a kisiklott életek fontossága kicsit közelebb kerül a nézőkhöz ebben a fojtogató világban. Mesék kellenek, és ezt a történetet pont most, pont így volt érdemes elmesélni.

Marossy Kriszta