–

1920-ban született, azaz százéves lenne Réber László, akinek rajzaival vélhetően minden magyar került már kapcsolatba – ha máshogy nem, hát ovis-kisiskolás korában, amikor Janikovszky Éva könyveiből olvastak fel neki (esetleg ő nyert iskolai prózamondó versenyt az említett művek valamelyikével, mint e sorok szerzője).

Ehhez képest Réber művészete (amint azt a kiállítás katalógusa megfogalmazza) „nem volt része a kortárs magyar grafikai gondolkodásnak”. Nem vett részt a miskolci grafikai biennálékon, alkotásai nem szerepeltek az 1968-as Mai magyar grafika tárlaton, díjai pedig kizárólag könyvművészeti elismerések voltak. 

Művészete tehát: alkalmazott.

A hatása? Szintén. Egész pontosan ránk van alkalmazva.

Ennek alátámasztására rögtönzött tesztnek vetettem alá Instagram-követőimet: a Virág Benedek Házban október elsejéig még elcsíphető kiállításról posztoltam néhányat, és volt két kép, amelyet kommentár nélkül osztottam meg, ugyanazzal a kérdéssel:

Mely szerző mely művét láthatjuk a képen?

Bevallom, az eredmény engem is meglepett: egy-két kósza kivételtől eltekintve szinte mindenki (majdnem százan!) írták néhány órán belül, hogy a kérdéses mű Örkénytől származik, és a többség hibátlanul idézte a nevezetes sort:

„Hozott szalonnával egérirtást vállal Dr. Varsányiné.”

A második feladvány kicsit nehezebb volt, hiszen nem tartalmazott szöveges információt, ugyanakkor a mezőn álló telefonfülkére szintén szép számmal írták meg, hogy a Ballada a költészet hatalmáról című egypercest látjuk.

És ez a kulcsszava nemcsak ennek a kiállításnak, hanem Réber László egész életművének: LÁTJUK. A szöveget akkor is, ha nincs ott. Ránézünk a képre, és idézünk. Lehet-e ennél magasabb szintű az alkalmazott művészet?

Aligha.

Egy órát töltöttem el a képeket nézegetve (az eredeti Réber-rajzok megelevenítését Babos Zsili Bertalan festőművésznek köszönhetjük), amiben benne volt az a három animációs filmecske (Autókor, 1964; Eldorádó, 1965; Az ember, a föld és az űr, 1967), amely Réber elvontabb, a például Karinthy Frigyes Ikarusz Pesten című kötetéből is ismerős kollázstechnikával operáló „énjét” villantja fel. De láthatjuk a falakon Szerb Antal VII. Olivér című regényének illusztrációit és Vonnegut Macskabölcsőjének képeit is.

A titkot megfejteni persze lehetetlen: talán onnan a képek dinamikája, hogy Réber fiatalon versenyszerűen sportolt (gerelyhajító volt), s a mozgást, a sebességet építette művészetébe, mint a futballfotósként induló Martin Munkácsi?

Réber karikaturistaként dolgozott a Szabad szájnál és a Ludas Matyinál, de 1951-től 1953-ig vezette a Híradó- és Dokumentumfilmgyár rajzfilmosztályát is. Stílusa összetéveszthetetlen, mégis változatos, fekete-fehérségében is sokszínű.

Én Janikovszky-rajongóként nőttem fel, aztán Örkény világába csöppenve is ugyanazok az ismerős vonalak fogadtak, s amikor egyetemista koromban Vonnegutnál kötöttem ki, ott is Réber László várt. Szinte észrevétlenül – ugyanakkor máig érvényesen. Sőt: máig frissen. 

Réber az oroszországi hadifogságban (1945–1948) kezdett rajzolni, vélhetően ez a kulcsa annak, hogy olyan nagyon élesen volt képes megjeleníteni a szintén hadifogságból (1946–1949) hazatért Örkény groteszk humorát. Ez a kis univerzum ma is rettentően eleven.

A picike tárlat (ingyenes!) egyszerre nevettet és szomorít el: hát hogy van az, hogy Örkény óta nem változik semmi a világban? 

S hogy ez az aprócska tárlat mekkora hatással bír lenni a látogatóra? (Nem csupán azért, mert felidézi annak gyerekkorát Lázár Ervin mesevilágával vagy Gerald Durrell letehetetlen köteteivel…)

Ha az itt-ott nevetgélő vendégek hangja nem volna elég egyértelmű, elég belelapozni a vendégkönyvbe, amelyben Réber emblematikus vonalai önálló életre kelnek aprócska és nagyobb kezekben. 

Lehet, hogy mindnyájan a semmiből jöttünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe, de a kettő között azért sokkal jobb egy olyan világban élni, ahol Réber vonalai tekeregnek. 

Mondjuk, azért remélem, hogy egyhamar nem lesz szükség még Dr. Varsányiné hozott szalonnájára.

Csepelyi Adrienn

A képek a szerző tulajdonában vannak