Démoni erők bajnoka – Isten éltesse Al Pacinót a 81. születésnapján!

–

Nyolcvan év… az már valami. (Cikkünk tavaly született – a szerk.) Nyolcvanévesen régen visszavonultak a színészek, mert már nem tudtak szöveget tanulni, és mivel strapás dolog a színház és a filmezés is, kiváló fizikai kondíció kell hozzá, az sincs meg akármeddig.

Al Pacino viszont még élete alkonyának talán legnagyobb alakítására készül: a Lear király filmes változatára. Adja isten, hogy ne söpörje el a vírushelyzet, mert ezzel a szereppel nemcsak a filmes, hanem a színházi munkáit is megkoronázná, márpedig neki az utóbbi legalább annyira fontos volt egész életében. 

Gyakran elmondta interjúkban, hogy a színházból indult, és a szerepei megközelítését mindig a színházi próbafolyamat határozta meg. „Furcsán hangozhat, de minél többet próbálsz, annál spontánabb leszel. Épp fordítva van ez, mint ahogy az emberek gondolják” – nyilatkozta például. Szeretett tehát azokkal a rendezőkkel dolgozni, akik erre lehetőséget adtak (mint például Sidney Lumet), és fájlalja, hogy manapság erre ritkán kap lehetőséget. 

Ebben a videóban például elmesélte, hogy már egy olvasópróba milyen sokat elárul a kollégákról és az alapanyagról, amivel dolgoznak. Hiszitek vagy sem, de felkínálták neki a Micsoda nő! férfi főszerepét – amit végül Richard Gere játszott –, amit visszautasított ugyan, de egy olvasópróbára elment, és ezalatt azonnal felfedezte Julia Roberts tehetségét. Egy másik videóban arról is mesél, hogy a színházi gyökerei miatt nem tud „csak úgy” beleugrani egy szerepbe, mert neki idő kell ahhoz, hogy kiismerje és magáévá tegye a karaktereket.

A klasszikusok (és azon belül Shakespeare) pedig mindig közel álltak hozzá, nem véletlenül lett első rendezői próbálkozása egy kutatómunka III. Richárd után, később meg egy Oscar Wilde-adapatáció – Jessica Chastainnel a főszerepben, akit részben ő fedezett fel. Neki is Shakespeare-től idézett, amikor három évvel ezelőtt az Interview magazinban beszélgettek. Az addigra sztárrá avanzsált Chastain azt kérdezte Pacinótól, mi teszi boldoggá, ő pedig így felelt: 

„Elkötelezettség, koncentráció, bevonódás. Az én szememben akkor vagy boldog, amikor nem tudod, hogy boldog vagy-e épp, vagy sem. Egyszerűen nem gondolkozol rajta. 

Ahogy Shakespeare mondja a Hamletben: „És boldogok, hogy nem túl-boldogok; szerencse sipkáján bojt nem vagyunk.” (Ezt Guildenstern mondja Arany János fordításában Hamletnek a „Hogy vagytok, pajtás?” kérdésére, a II. felvonásban.)

Arra a kérdésre pedig, hogy melyik szerepe volt rá a legnagyobb hatással, így felelt neki: „Nehéz válaszolni, mert annyi szerepet játszottam. A szerepek megváltoztatnak, különösen a filmszerepek, mert azok olyanok, mint a mikrokozmoszok, mintha háborúba mennél. És a rendező a tábornokod.”

Karrierben viszont sosem gondolkodott, már csak azért sem, mert olyan lentről indult, hogy álmodni sem mert róla. Dél-Bronxban született szegény családban, az apja nem is volt jelen az életében. Az anyjával, a nagynénjével és a nagyszüleivel nőtt fel, és már a középiskolát sem fejezte be. A színház magába szippantotta, és egy életre foglyul ejtette. Így mesélt a kezdetekről: „Könnyen elveszítheted az egyensúlyt és letérhetsz az útról, ha túl sokat gondolsz a karrierre. A karrier a munkáid összessége. Fiatal színészként, a húszas éveimben még nem is értettem, ha valaki karrierről beszélt, hogy mi az. A Village-ben, ahol kávéházi színházat csináltunk, tizenhat előadást játszottunk egy héten. Így éltünk, ebből volt mit ennünk. Talán őrültségeket csináltunk, de nem gondoltunk bele... csak csináltuk.” 

Egy Martin Bregman nevű producer-menedzsernek a leghálásabb, amiért fantáziát látott benne, és belevitte a filmezésbe. Ahogy a legnagyobbak, úgy ő sem felejtette el soha, kiknek köszönheti a szerencséjét – mindig megemlíti azokat, akiket mentorának tekintett. Ahogy Francis Ford Coppolát is, aki a végsőkig kitartott amellett, hogy neki kell A Keresztapában Michael Corleone karakterét eljátszania – pedig rajta kívül senki nem látta alkalmasnak rá.

Ahogy Robert Evans, a film producere később mesélte: nagyobb harcok folytak a szereplők kiválasztásánál, mint amit az egész Corleone-klán végigcsinál a történetben.

De Coppola győzött, és ezzel Pacino bebizonyíthatta, hogy micsoda démoni erők lakoznak benne. 

Pedig a forgatáson még maga sem volt biztos abban, hogy rászolgált az esélyre. Ebben a videóban például arról mesél, hogy az első rész esküvői jelenetének felvétele után együtt mentek inni Diane Keatonnel, mert olyan rossznak érezték magukat, hogy azt gondolták, úgyis lecserélik őket. Aztán egy Oscar-jelölés és világhír lett a vége. De az sem fenékig tejfel, mielőtt bárki azt hinné: 

„Az életem fenekestül felfordult. Tudod, megtörténik ez néha… – meséli már Michael Radfordnak az Interview-ban. – […] visszatértem a színpadra, mert ott leltem megnyugvást. Azt a fajta életet éltem, amikor hirtelen híressé válsz. Szóval játszottam III. Richárdot, ami az első igazán profi Richárdom volt egész addigi életemben. Charlie Laughton volt mellettem, aki mindig kisegített, ha elfelejtettem a szöveget. Lázas állapot volt. Mindent vadul csináltam, az ivást is, mindent. […] Valahogy az életem, és minden, ami akkor zajlott benne, kijött abban a szerepben.”

Emiatt nem ment el az első Oscar-gálájára sem, mert úgy érezte, nem mondhat le miatta egy előadást. Később még hétszer volt alkalma ott ülni, és várni, hogy kimondják-e a nevét – ami végül csak egyetlenegyszer történt meg: az Egy asszony illata esetében. A Golden Globe-ra pedig tizennyolcszor jelölték, és négyszer nyerte el, plusz 2001-ben életműdíjat kapott. De ő az a színész, akit már nem a díjai jellemeznek, teljesen mindegy, hogy az Amerikai Filmakadémia tagsága, vagy a Hollywoodi Külföldi Tudósítók Szövetsége elismeri-e. A színészek zöme példaképnek tekinti, és rajta, az ő alakításain nő fel. Utánozhatatlan karizmája még a gyengébb munkáin is átjön, mert persze abból is volt bőven, ezt nem kerülhette el. 

Mára a filmezést is legalább annyira magáénak tekinti, mint a színpadi munkát, és bőven van mit tanítania róla.

„A kamera jobban beléd lát, mint a partnered – mondta például Jessica Chastainnek, akit az elsők között fedezett fel, amikor Oscar Wilde Saloméjából rendezett filmet. – Ne úgy tekints rá, mint egy tőled független tárgyra, hanem mintha a tested része volna, mert hidd el, közvetlen kapcsolatban áll a lelkeddel. Bármit érzel, és bárhogyan is próbálod elleplezni, a kamera látni fogja.” 

Az ő nagysága talán éppen abban áll, hogy sosem félt megmutatni azokat a sötét erőket, amiket az emberek rejtegetnek, sőt számtalan árnyalatát villantotta fel. A Keresztapa gengszterfőnöke semmiben sem hasonlít A sebhelyesarcú Tony Montanájára, Az ördög ügyvédje John Miltonja pedig köszönőviszonyban sincs az Angyalok Amerikában Roy Cohnjával.

Mindegyik karakter félelmetes, de mind másképpen az.

És ha ritkán is, de emlékezeteset tudott nyújtani akkor is, amikor a gyengédebb oldalát mutathatta meg, mint például az említett Egy asszony illatában, vagy a Krumplirózsában, esetleg egy kevésbé ismert késői filmjében (amit én viszont nagyon szeretek), a Danny Collinsban. 

Szinte képtelenségnek tűnik a kérdés, amit szintén Jessica Chastain tett fel neki az Interview-ban, hogy ha nem színész lett volna, akkor mi, de a válasz érdekes: „Nem is tudom, valami, ami emberekkel van kapcsolatban, például egy kifőzdében szakács. Amikor a Krumplirózsát forgattuk, egy ideig kipróbáltam, dolgoztam szakácsként egy gyorsétteremben. Szerettem ott lógni. Volt egy olyan bajtársiasság ott, ami nagyon tetszett.”

Nehéz elképzelni, mi lett volna, ha az életét egy láthatatlan konyhán tölti… De az a döbbenetes, hogy valójában semmit nem tudunk róla. Olyan színész ő, aki teljesen el tud veszni a karaktereiben, és a magánéletéről vagy magánemberi oldaláról semmit nem fed fel. Akárhány interjút adott az életében, akárhány talkshow-ban szerepelt, mindig úgy állt fel a székből, hogy ugyanolyan rejtély maradt, mint előtte. Talán épp ilyen az igazi színész, mint ő: tényleg csak a szerepei által létezik. 

Gyárfás Dorka

Kiemelt kép: Getty Images/Eamonn M. McCormack